Ma este gyilkolunk – gerontológiai tanulságok egy 2025-ös magyar játékfilmből
A 2025-ös év egyik legsikeresebb magyar filmje Fazakas Péter rendezése, a Ma este gyilkolunk. A film nemcsak a mozikban, hanem a Netflixen is kiemelkedő nézettséget ért el, és számos kritikus részletesen elemezte. A mű azonban nemcsak izgalmas történetével és kiváló színészi alakításaival (Kern András, Pogány Judit, Bodrogi Gyula, Koltai Róbert, Jordán Tamás, Bálint András stb.) hívja fel magára a figyelmet, hanem jelentős gerontológiai szempontból is. A főszereplő, Tolnai Tivadar budapesti színész karakterén keresztül a film érzékletesen tárja fel az időskori beilleszkedés, a társas kapcsolatok alakulása és a közösséghez tartozás mélyebb rétegeit.
A főhőst – akit Kern András zseniális alakításában ismerhetünk meg – egy váratlan fordulat sodorja egy vidéki, magas szakmai színvonalú színészotthonba. Ebben a közegben – ahol minden lakó a színészi pályához köthető – eleinte gúnyos, ironikus előítéletekkel viszonyul a közösség tagjaihoz, legyenek azok nála fiatalabbak vagy vele egykorúak. Az idősebb generációra gyakran jellemző, hogy tapasztalataik alapján intellektuális fölényérzet alakul ki bennük, amely akadályozza a nyitottságot és az alkalmazkodást – ez a gerontológia által jól ismert jelenség.
Tolnai az egykorú társakat tehetségtelennek és bukott egzisztenciáknak tartja, és ezt a véleményét nem is rejti véka alá. Bár ez akár a kezdődő demencia jele is lehetne, a film ezt a szálat nem bontja ki – sokkal inkább a sikeres pesti művész viszonyát mutatja be a vidéki színészekhez.
A Ma este gyilkolunk azonban nem marad meg a kritika szintjén: egy pozitív szocializációs folyamatot mutat be. A főhős eleinte lenézi az új közösséget, és úgy véli, hogy ő mindent jobban tud. A történet előrehaladtával azonban tanúi lehetünk annak, hogyan válik egyre inkább a közösség részévé, ahogyan fokozatosan átalakul a szemlélete.
A film egyik kulcsfordulata, hogy a közösség közös „játékként” egy fiktív bűnténybe vonja be Tolnait, akinek feladata, hogy kinyomozza a „gyilkos” kilétét. Első pillantásra ez a helyzet manipulatívnak tűnhet, ám a végkifejlet azt bizonyítja: épp ez az átverés segíti hozzá a főhőst a belső változáshoz. Felismeri, hogy az emberi kapcsolatokban nem a vélt vagy valós hierarchia számít, hanem az együtt megélt élmények és a közös játék.
Gerontológiai szempontból ez rendkívül jelentős mozzanat. Az idősebb emberek gyakran nehezen illeszkednek új közösségekbe, hiszen korábbi tapasztalataik és rögzült társadalmi szerepeik akadályozzák a nyitottságukat. A film azonban azt üzeni: a közös játék – még ha az egy tudatosan felépített „átverés” is – hatékony eszköze lehet a beilleszkedésnek és a személyes fejlődésnek. Ez rávilágít arra is, hogy az a közkeletű vélekedés, miszerint „az idős ember már nem változik”, nem állja meg a helyét. Idősebb korban is képesek vagyunk személyiségünk formálására és új helyzetekhez való alkalmazkodásra – még ha ez nehezebb is.
A történet egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a játék – akár szimbolikus, akár konkrét formában – az emberi közösségek egyik legősibb és legfontosabb formáló ereje. A főhős, aki eleinte lenéző és távolságtartó, a közös játék révén fokozatosan válik a közösség aktív, elfogadó tagjává. Az élmény megrengeti és átformálja korábbi felsőbbrendűségi hitét, és felismeri: mások is rendelkeznek olyan tudással és képességekkel, amelyeket ő nem birtokol – sőt, sok esetben ugyanazokat is ismerik, mint ő.
Ez a tanulság messze túlmutat a film világán. Az időskori közösségek szerveződésének egyik leghatékonyabb eszköze lehet a játék, amely lehet társasjáték, szerepjáték, sport, kirándulás, színjátszás vagy közös alkotó tevékenység. A gerontológiai kutatások is alátámasztják, hogy a játék jelentősen hozzájárul az idősek mentális és érzelmi jóllétéhez, segít fenntartani a kognitív képességeket, és erősíti a társas kapcsolatokat.
A film által felvetett kérdések világosan mutatják: időskorban a közösséghez tartozás többféleképpen is kialakulhat. Egy új készség elsajátítása, egy közös érdeklődési kör vagy egy közösségi cél – például egy politikai eszme – mentén is megszülethet az összetartozás érzése. Mégis, az egyik legősibb és leghatékonyabb módja a közösségek formálódásának továbbra is a játék marad. Ez a Ma este gyilkolunk egyik legfontosabb gerontológiai üzenete.
A 2024-ben készült film – amely végig a fiktív Pirandello Színészotthon falai között játszódik – nemcsak szórakoztató és fordulatos történetet kínál, hanem mély társadalmi és gerontológiai tanulságokat is hordoz. Az időskori előítéletek, a közösséghez tartozás jelentősége és a játék megváltoztató ereje mind olyan témák, amelyek komoly továbbgondolásra érdemesek. A Ma este gyilkolunk nemcsak egy kiváló magyar film, hanem remek példája annak is, hogyan képes a mozi elgondolkodtatni bennünket saját életünkről és társadalmi kapcsolatainkról. Szórakoztat és tanít egyszerre – megfelelve az ősi horatiusi elvárásnak: prodesse et delectare.
Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője
