Az idén már 87 esztendős Jack Nicholson számos remek filmben szerepelt, amely az idősödésről szól, közvetlen vagy közvetett módon. Az egyik legizgalmasabbat huszonkét éve forgatta, s minden gondolata aktuális, fontos, a ma embere számára is elgondolkodtató. A film magyar címe Schmidt története (angolul: About Schmidt), ami egy speciális lélektani helyzetet dolgoz fel: azt, amikor a világ keretei hirtelen összetörnek körülöttünk.

Schmidt egy sikeres biztosítási ügynök, akivel egyszer csak felborul a világ: csaknem egyidőben megy nyugdíjba, és hal meg, teljesen váratlanul a felesége. És hogy a tragédia még teljesebb legyen, nemsokára kiderül, a távoli múltban megcsalta Schmidtet a legjobb barátjával. Schmidt egészen más nyugdíjas éveket képzelt magának: azt tervezte, hogy feleségével egy lakóbusszal járja az Egyesült Államokat, gyakran látogatják majd a távolban élő, frissen házasodott lányukat, és jól érzik magukat.

Ehhez képest az érzelmi kérdésekben amúgy is járatlan, kissé merev, érzelmileg meglehetősen analfabéta, évtizedekig csak a munkájának élt, amolyan munkamániás Schmidtnek meg kell küzdenie az új helyzettel, és nem meglepő, hogy előbb az önelhanyagolásba és a depresszív lelki állapotba menekül, s csak nagyon lassan, éppen a megcsalást megtudva lép ki ebből, és kezd el utazgatni a lakóbusszal. Ezután elmegy lánya esküvőjére, ahol lányának ugyan többször elmondja, hogy nem kedveli a vőlegényt, végül mégis megbékél a helyzettel, és az esküvőn egy nagyon szép beszéddel köszönti az ifjú párt. Ezután persze szomorúan ostorozza magát, hogy nem volt karakánabb, s ettől depresszív hangulatba zuhan.

Mit jelent ez az idősebb korban történő váratlan helyzetek feldolgozása és feldolgozási képességeink kapcsán? Azt hiszem, a film elsősorban arra int mindenkit, hogy a körülöttünk lévő világ keretei rendkívül ingatagok. A változás akár egy-egy tragédia formájában is, nagyon gyorsan bekövetkezhet, s erre – amennyire lehet – előre fel kell készülnünk. Végig kell gondolnunk, hogy állásunk elvesztése, szeretteink esetleges betegsége vagy halála esetén mit teszünk, hogyan éljük tovább az életünket. Ez természetesen messzemenőkig nem jelenti azt, hogy erről mániákusan és önveszélyesen, folyamatosan gondolkodjunk, s egy sajátos örvénybe tegyük magunkat. Azt azonban mindenképpen jelenti, hogy józanul és pontosan végiggondoljuk a lehetséges helyzeteket – voltaképpen ezt hívják előre tervezésnek.

Schmidt története egy másik fontos tényezőre is felhívja a figyelmünket: az az ember, aki aktív életében számos értéket hozott létre, például segített másokon, az a későbbi tragédiákat is sikeresebben dolgozza fel – úgy is mondhatom, hogy a mérleg másik serpenyőjében is van valami. Schmidt sajnos nem volt ilyen, pontosabban élete egyetlen igazán önzetlen cselekedete egy afrikai kisfiú folyamatos segítése, támogatása volt. Ez a helyzet a film végére egy sajátos nyitottságot ad: a kisfiú ottani gondozójának kedves levelén síró Schmidt vajon megváltozik-e vagy marad tragikus, depresszív állapotában? Azt hiszem, ez a zárlat nem véletlen, hiszen a rendező ránk bízza: vajon mi mit tennénk ebben a helyzetben? Hogyan oldanánk meg az életünket?

Régi esztétikai igazság, hogy nem feltétlenül csak az a jó műalkotás, amely kerek válaszokat fogalmaz meg a témájában. Az is lehet kimagasló mű, amely jól kérdez, s a válasz megalkotását ránk bízza. A Schmidt története ilyen film, akármennyi idő távlatából is.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Az online mozgásprogramoknak köszönhetően bárhol, bármikor átmozgathatjuk magunkat, ami ebben a nyári melegben különösen jó lehetőség. Ebben az időszakban ugyanis sok foglalkozás szünetel, a mozgásra viszont mindig szükségünk van. Ha online tornázunk, akkor rugalmasan, a saját időbeosztásunk szerint tudjuk karbantartani a testünket minden időszakban.

Most megnézzük a legfontosabb tényezőket, amelyeket érdemes figyelembe venni az online tornaprogramok végzésekor a hatékony és biztonságos edzéshez.

Bevallom, régebben gyökeresen ragaszkodtam a személyes jelenlétű foglalkozásokhoz, de a vírushelyzet idején ezt át kellett értékelnem és az esetleges veszélyforrások – biztonságosan mozognak-e otthon a résztvevők – helyett a lehetőséget meglátni az online térben.

Az online mozgásprogramok előnyei

A virtuális világnak köszönhetően megszűnik a távolság, nem kell utazni, amivel időt is spórolhatunk, és a saját otthonunk kényelméből csatlakozhatunk be a foglalkozásokra. Mosolyogva jegyezték meg a szenior tornások az egyik online foglalkozáson, hogy mindenki az első sorban állhat, és úgy állítja be a szoba hőmérsékletét, ahogy az neki kellemes (a csoportos órákon gyakori, hogy a nyári időszakban nehéz megegyezni például a klíma használatában).

Az időbeosztást illetően is van választásunk

Vannak olyan mozgásprogramok, amik „élőben” zajlanak, tehát mindenki ugyanabban az időben csatlakozik be, és egyszerre mozognak az oktatóval. Szerencsés esetben mindezt úgy, hogy az oktató is látja a résztvevőket a kamerákon keresztül. Ez sokat segít abban, hogyan építse fel az órát, és segítse a résztvevők mozdulatinak helyes kivitelezését.

Egy másik jól bevált gyakorlat a videótárszerű programokhoz kapcsolódik.
Itt előre felvett órákat nézhet vissza bárhol bárki, akkor indítja el vagy állítja meg a felvételt, amikor szeretné. Ez valakinek teljes szabadságérzetet ad, hogy nem kell senkihez sem igazodnia, mások viszont akár kevesebb motivációt érezhetnek, hiszen hiányzik a csapat húzóereje.

Egyedül vagy online közösségben

Ahány ember, annyi szokás és annyi igény. Van, aki egyedül szeret mozogni, jólesik csendben, csak befele figyelve tornázni. Másoknak szüksége lehet arra, hogy akár a virtuális térben is, de kapcsolódjon másokhoz. A vírushelyzet alatt ezt is sokan megtanulták kezelni, és személyes tapasztalatom is alátámasztja, hogy milyen jól működik az online közösségi tér. 
Ez egy jó lehetőség azok számára is, akik valamilyen egészségügyi állapot miatt nem tudnak eljutni a foglalkozás helyszínére, de otthonról ő is bevonható a közösségbe és a mozgásprogramba egyaránt.

Változatos edzések
Ma már számtalan szakember felfedezte az online programokban rejlő lehetőségeket, így egyre több mozgásforma közül válogathatunk. Ennek köszönhetően mindenki megtalálhatja és kiválaszthatja azt a programot, ami az éppen aktuális testi, lelki állapotának jólesne.

Néhány jó tanács, amire figyeljünk, ha online tornázunk

A mozgások helyes végrehajtása

Mivel nincsen személyes kontakt, az oktató részéről sokkal nehezebb az esetleges hibákat korrigálni a testtartással, mozgásokkal kapcsolatban. Célszerű akkor választani az egyéni tornázást, ha biztosak vagyunk abban, hogy jól és hatékonyan végezzük az adott gyakorlatokat. Ha van rá lehetőségünk, bekapcsolt kamera mellett mozogjunk, ezzel is figyelve a biztonságos mozgásra.

Figyeljük a testünk jelzéseit

Mindig vegyük figyelembe az éppen aktuális állapotunkat, és annak megfelelő gyakorlatsort válasszunk, illetve annak megfelelően módosítsuk a gyakorlatokat, ha szükséges – főleg, ha az oktató nem látja a mozgást a virtuális térben.

Alakítsuk ki a biztonságos környezetet

Mindig vegyük figyelembe, hogy milyen mozgást fogunk végezni, és annak megfelelően alakítsuk ki a környezetet. Ha cipőben mozgunk, fontos, hogy ne tapadjon le a talpunk, ha viszont mezítláb vagy zokniban, akkor a csúszásveszélyt kerüljük el. Amennyiben eszközöket is használunk, tartsuk szem előtt a minőséget és a biztonságot.

Legyen nálunk telefon

Ha véletlenül baleset adódna vagy akár egy szédülés, egyensúlyvesztés történne akár egy-egy helyzetváltoztatáskor jó, ha kéznél van a telefon (vagy okosóra), amivel segítséget tudunk hívni.

Mindezeket figyelembe véve bárhol bármikor tehetünk egészségünk megőrzéséért, fejlesztéséért. Az Odaadó program online anyagai is igyekeznek lehetőséget adni arra, hogy megismerjük a testünk működését, így haladva a sikeres és egészséges idősödés felé.

Szerző: Csordás-Novák Mária geronto-andragógus, szenior tréner, az Odaadó Támogató Szakértője

Amikor tizenkétéves kislányom már sokadszorra nyaggatott azzal a kéréssel, hogy vigyem el az Illúziók Múzeumába, úgy döntöttem, mivel nyári szünet van, menjünk el a Budapest szívében található, kicsi, de annál izgalmasabb, interaktív kulturális térbe.

A Bajcsy-Zsilinszky utca 3-ban található múzeum tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető, hiszen a Deák tértől csak egy rövid sétára van, így még a mozgásukban valamelyest korlátozottabb idősebbek is el tudnak menni unokáikkal (azt azért fontos megjegyezni, hogy ha autóval megyünk, lehet, hogy csak valamelyik mellékutcában tudunk leparkolni). Szerencsére a belépőjegyárak sem borsosak: mind a nyugdíjas, mind a diákkedvezményes jegy ára háromezer-négyszáz forint (a felnőtt 4900 forint), s amit látunk, minimum értékarányos azzal, amit kifizetünk. 

Magát az Illúziók Múzeuma-projektet két horvát ötletgazda indította el 2015-ben, s azóta a nyugati világ szinte minden nagyvárosában léteznek, Brüsszeltől Prágáig, Bécstől Zágrábig. Budapesten hatalmas érdeklődés mellett 2021 óta, minden nap reggel 10-től 19 óráig vannak nyitva, s nagyjából 7-8 nagyméretű szobában, azaz két, összenyitott polgári lakásterületen működnek. Itt a kortárs fizikai és agykutatás legnagyszerűbb vívmányaival játékosan, izgalmasan kápráztatják el az érdeklődőket. Van itt földre épített, bérházi épületfal-makett, amely fölött egy ferde tükör van, így az ember a tükörben úgy látja, mintha a házfalon ülne. Van egy tükörfal, amely előtt egy kártyaasztalon egy fél pakli kártya fekszik, s ha odaülünk, olyan, mintha magunkkal kártyáznánk. A három legnagyszerűbb rész egyike talán a ferde szoba, amelyben az emberi agy csak nehezen talál egyensúlyt a teljesen ferde részek között, és sokan az ott töltött időt a fal mellett állva várják végig. A második egy hatalmas csodahenger, amely egy bizonytalan fémhíd körül egy hatalmas, sötét hordó, amelynek belső falán, mint egy centrifugán, pörögnek a csillagminták, s így komoly erőfeszítés kell, hogy az ember ne szédüljön el, és végig tudjon menni a hídon, a bizonytalanul mozgó korlátba kapaszkodva. A harmadik különleges hely egy tükörszoba, ahol a belépő féltucat, ferdén egymás felé fordított tükörben mindenféle szögben láthatja magát, kissé bele is zavarodva az elé táruló totális képáradatba. 

Minden kiállított, cseles tárgy mellett részletes, angol és magyar leírás van, és a tárgyak többsége általunk indítható, használható, senki nem szól ránk, ha megérintjük. Az interaktivitás része az is, hogy selfie-zni lehet mindenhol, ezt a mai ifjúság imádja, s kérésre a múzeum dolgozói is készítenek rólunk képeket. A selfie-zés legjobb helyét a földön kis fényépezőgép piktogramok jelzik, így még el sem téveszthetjük a később is emlékezetes képek nézőpontjait. 

Dolce et utile – volt a reneszánsz egyik fő jelszava: szórakoztatni és hasznosnak lenni, tanítani. Azt gondolom, ez a múzeum száz százalékban megfelel ennek a küldetésnek, így tiszta szívvel ajánlhatom egy unokás-nagymamás programra. Sőt, elmondhatom, amikor ott voltunk, legalább 3 nagymamával találkoztam is, akik nagyokat nevettek unokáikkal együtt a vicces találmányokon.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Hevér Dániel fiatal magyar filmrendező nehéz témát választott első játékfilmjeként. A magyar idősellátó-rendszer nem dokumentumfilmes optikájú, de dokumentarista igényű bemutatásával egy szomorú, de mégis szeretetteljes történetet akart elénk tárni. A szándék tehát messzemenőkig dicséretes. A filmet azonban alaposan végignézvén ismét elmondható a régi igazság: a több több lett volna…

Elsőként azt fontos kiemelni, hogy a magyarországi idősek életéről, magányukról, szeretethiányukról minden film hasznos lehet, hiszen általuk ez a korosztály is több figyelmet kaphat. Az az optika azonban, amely a rendkívül vegyes képet, a sok árnyalatból álló palettát szélsőségesen tragikusra festi, inkább azt eredményezi, hogy az idősebb korosztály tagjai, megnézvén a filmet maguk is megrémülnek, és növekszik bizalmatlanságuk mindenki iránt, aki segíteni akar nekik.

E sorok írója immár huszonötödik éve dolgozik gerontológiai kutatóként, és elsősorban az idősek oktatásával, képzésével foglalkozik, nemcsak kulturális intézményekben, de többek között szociális otthonokban is. Valóban igaz: több olyan szociális otthon is van hazánkban, ahol a szegénység, a lepusztultság, a doh uralkodó, ebben az értelemben a film valóban nem olyan helyszínen játszódik, ami Magyarországon nem létezik. Azonban az is igaz, hogy idehaza számos olyan szociális otthon is létezik, ahol a szülők vagy nagyszülők európai körülmények között, biztonságban és szeretetben élhetnek, s mindennapjaikat szakavatott ápolók vigyázzák, számos remek programot szervezve a bennlakóknak. Nehezen képzelhető el, hogy az édesapját hirtelen szociális otthonba adó, egyébként Németországban élő és minden bizonnyal jól kereső Ádám pont egy olyan otthont választ édesapjának, Bélának (Szacsvay László), ahol a körülmények inkább egy lepusztult kórházra vagy – talán még pontosabban – a késő Kádár-kori SZOT-üdülőkre emlékeztetnek…  

Kétségtelen: a szociális otthonok ezen képe inkább a 20-25 évvel ezelőtti Magyarországra emlékeztet – ebben az értelemben Béla inkább egy sajátos történelmi film, a közelmúlt főszereplője lesz, s ezt alátámasztják az ábrázolt körülmények is: lepusztult lakótelepek, borzalmas boltok és éttermek, s egy rendkívül ízléstelen németországi lakás, és ez rendben is lenne így, ha a filmben bárhol is szerepelne annak tényleges időpontja: a 2000 körüli Magyarország. Ekkor viszont, ha ez az időpont a helyes, logikusan vetődik fel a kérdés: miért használnak okostelefont és azon videómessengert, amikor az még nem is létezett?

Mindebből látszik: valójában nem a mű, hanem a film alkotói ragadtak le a 2000-es évek elején, és nézőik számára egy sokkal elkeserítőbb Magyarország vízióját akarják megmutatni, mint ami a valóságban létezik. És hogy mi ezzel a céljuk? Nem könnyű kitalálni, de vélhetően az, hogy a néző elszomorodjon, és ne érezze őt szerető és elfogadó hazájának azt a helyet, ahol él.

Ugyanez a helyzet a történet másik szálának, egy kamaszlány (Kizlinger Lilla) világának ábrázolásával, aki egyébként nagyon szép és megható barátságot alakít ki Bélával, a magányos idős emberrel. Igen, kétségtelen: vannak emberek, akik nyomorúságos lakótelepi körülmények között, csonka családban, emberi figyelem és törődés nélkül, szinte teljesen kilátástalanul élnek, de az nehezen képzelhető el, hogy bárkit is a fiatalkorú bűncselekménye letöltése helyett pont egy szociális otthonba küldenek közmunkára, ahol érzékeny korosztállyal, az idősekkel kell foglalkoznia. Ahogy az is nehezen képzelhető el, hogy a kislány sem az iskolától, sem a barátaitól soha nem kap semmilyen segítséget, így kénytelen magányosan bolyongani a város utcáin, és közben egyre több alkoholt fogyasztani… 

Miközben nagyon fontosnak tartom azt, hogy az idősek világáról tényfeltáró vagy éppen fikciós filmek készüljenek, összességében mégis úgy látom, hogy ez a megvalósulás azzal az alapvető céllal és egyben hibával született meg, hogy a sokszor valóban nem túl rózsás valóságot tragikus, kilátástalan valósággá szomorítsa. Ez pedig nem bűn, hanem olyan súlyos hiba, amely károkat okozhat a néző lelkében és szívében, és ezt nem igazán tudja ellensúlyozni a két fantasztikus színész játéka sem…

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

 

Ismét a Millenárison várja közönségét augusztus 25-én, vasárnap az Odaadó-Ringató program. A cél, hogy minél többen jöjjünk össze, közösen énekeljünk, és engedjük, hogy a zene átjárja a lelkünket.

Fél 10-től sok izgalmas programmal várjuk a gyermekeket, szüleiket és nagyszüleiket a családi napon, ahol természetesen a Ringató program alapítója, Gróh Ilona is énekelni fog. Énekszó, játék és mese! Minden korosztály megtalálja a neki szóló szórakozást. Nagy meglepetéssel is készülünk, amelyben közreműködik a Magyar Rádió Gyermekkórusa, de többet nem árulhatunk el… A nagyobbaknak mesét olvas a Kossuth-díjas Hűvösvölgyi Ildikó és 11:30-kor minikoncertet adnak a Varázsceruza Program tehetségkutató nyertesei.

A Civilút célja, hogy a Ringatóval közösen létrehozott programmal hidat képezzen a generációk között. Az időseket megóvja az elmagányosodástól, a gyermekeket pedig közelebb hozza az idősebb korosztályhoz.

„Az Odaadó-Ringatóval régi vágyunk válik valóra. Hangsúlyozni szeretnénk a generációk közti kötődés fontosságát. Képzett foglalkozásvezetőink elviszik a kisgyermekes családokat közös éneklésre, játékra idősek otthonaiba, és hisszük, hogy ez az élmény minden résztvevőnek érzelmi többletet ad!” – vallja Gróh Ilona, a Ringató Alapítvány elnöke.

Le ne maradj, találkozzunk vasárnap a Millenárison!

Monspart Sarolta tájfutó világbajnoknőről, a Lyme-kórt legyőző csodálatos akaraterejű sportolóról könyvek, cikkek, filmek szólnak. Jó hír, hogy azt is sokan tudják: az állam által is támogatott, országos gyalogló hálózat kitalálása, és első lépéseinek megszervezése is az ő nevéhez fűződik, ezt viszik tovább az utódai, egyre több embert megmozgatván az idősebb korosztályban. E sorok írója sok előadást tartott közösen Monspart Saroltával, de most – emlékéhez híven – nem személyes történeteket oszt meg az olvasóval, hanem arra hívja fel a figyelmet, amit Sarolta élete utolsó három évtizedében megállás nélkül hirdetett – mozogj az életedért!

Pár nappal ezelőtt Budafokon volt dolgom, ami nekem mindig különleges esemény, hiszen 1975. és 1990., illetve 2000. és 2011. között ott éltem. Mivel feleségem kevésbé ismeri a környéket, bejártuk nemcsak a Leányka utca környékét, hanem felmentünk a hegyre (Promontor jelentése: a hegy mentén), s bejártuk a Szentendrére vagy az olasz kisvárosokra emlékeztető sikátoros hegyi utcákat, s folyamatosan meséltem neki, hiszen minden sarokhoz, és az épületek legtöbbjéhez fűződött valamilyen emlékem, főként a gyerekkoromból. Észre sem vettük azt, hogy már több órája sétálunk, s amikor visszatértünk a lakótelepi parkolóba, a telefonunk jelezte, több mint 10.000 lépést tettünk meg az elmúlt órákban!

Miért fontos ez a téma? Természetesen nem elsősorban Budafokért, amit persze a Borfesztivál idején mindenképpen érdemes meglátogatni, hanem azért, mert alapvető igazság: ott tudunk legjobban mozogni, sétálni, ahol ismerős a terep. Ez nemcsak azért lényeges, mert az ember minden kátyút, járdaszegélyt, akadályt ismer, hanem azért is, mert az emlékekről való pillanatnyi vagy hosszabb gondolkodás a mozgás monotonitását oldja, a feszült célratartást kisebb-nagyobb mértékben lazítja. Márpedig – ahogyan ezt Monspart Sarolta rengetegszer hangsúlyozta – nemcsak az a lényeg, hogy mozogjunk rendszeresen, hanem az is, hogy ez a mozgás laza izomzattal történjen, például ne a kijelzőre meredjünk, amely növekvő számsoraival jelzi, hogy közel a kitűzött lépés- vagy futásmennyiség. A helyes mozgás az, amikor élvezzük a sportolást, feloldódunk benne, egyfajta “flow” állapotban – ehhez pedig nemcsak egy jó zene, hanem egy jó mozgáskörnyezet is hozzájárulhat. Nem a fájdalmat, nem a feladatot és nem a célt nézzük, hanem önfeledten mozgunk. Ilyenkor telítődik a szervezetünk energiával, és a mozgás után nagyon jól érezzük magunkat.

Így volt ez velünk, budafoki sétálókkal is. Visszaültünk az autóba, hazamentünk, és mindketten folytattuk a szellemi munkát, amit bőven éjfél után fejeztünk be. Nem voltunk fáradtak, hiszen a tartalmas mozgás kellemes élményére emlékeztek izmaink, s a vérkeringésünk is helyreállt a kényelmes, laza séta révén.

Monspart Sarolta idén lenne 80 esztendős, és sajnos már több mint három éve nincsen közöttünk. Az ő tanítása pontosan ez volt: mozogj, de a mozgás ne legyen kényszer, szeretetből végezd, épüljön be automatikusan a mindennapi életrendedbe, ha kell, a mentálhigiénés struktúrák legmélyére. Ha ez megtörténik, akkor valóban egészségesen és hosszú ideig fogunk élni – persze természetesen csak akkor, ha a szellemi, lelki és a spirituális karbantartásunkra is figyelünk! Emlékezzünk Monspart Saroltára, fontos ismernünk az ő példaértékű élettörténetét, de még fontosabb az ő tanítása, amit követnünk kell, minden nap.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Ha az élet úgy hozza, hogy otthon három generáció is együtt van, hosszabb vagy rövidebb ideig, például egy nyári vagy téli szünet alkalmával, adódik a lehetőség egy közös filmnézésre, s aztán egy nagy beszélgetésre. A filmnézés helyszíne ma már egyre inkább nemcsak a mozi lehet, hanem – különösen a fiatalabbaknak – teljesen természetes, hogy valamelyik videómegosztó elé ülünk le (sőt: az is elmondható, hogy a legfiatalabbak ebben is „multitasking” életet élnek, gyakran egyszerre több filmben is „benne vannak”, s ha kedvük szottyan rá, azt nézik tovább, ami éppen a legjobban érdekli őket).  Ha a három generáció együtt van, úgy érdemes filmet választanunk, hogy mindenki jól járjon, mindenki örüljön annak, hogy jó filmet indítottunk el, sőt: utána akár alaposan meg is lehessen beszélni, levonni a mi életünkre vonatkozó tanulságokat. Garantáltan ilyen film a Kapj el, ha zuhanok, amely egy egyszerű, szórakoztató és tanulságos történet – magáról az életről.

A film Cipruson, csodás, festői környezetben, amolyan paradicsomi világban játszódik. Az itt található egyik legszebb, kis szigetre vetődik, pályája zenitjén túl egy idősödő rock and roll-énekes, Harry Connick Jr. hiteles alakításában. Eleinte azt hisszük, hogy azért jött, hogy kipihenje a metropolisz és a művészélet gyors tempóját, és a teljes burnoutot elkerülendő, feltöltődjön a tengerparti világban. Erre utal az ügynöktől megvásárolt puritán, éppen csak a legszükségesebb tárgyakkal felszerelt háza is, amelyről hamar kiderül, hogy azért is volt olcsó, mert az úgynevezett. öngyilkosok sziklájánál épült, amelyre sajnos elég gyakran fel is másznak elkeseredett emberek. 

Az is a világtól elvonulásra, és a feltöltődés vágyára utal, hogy a filmbeli John alig hoz magával valamit, s a telefonját is rendszeresen kikapcsolja az otthoni érdeklődőknek. Aztán szép lassan, izgalmas fordulatokkal kiderül az igazság is: komoly céllal jött ide, több mint 20 éve ugyanis járt itt, és beleszeretett egy lányba, aki bár szintén megszerette az amerikai fiút, mégsem merte felvállalni, hogy vele megy Amerikába, mivel féltette a kapcsolatot, és úgy gondolta, hogy a kísértésekkel teli művészvilágban úgyis izgalmakat és kalandokat fog találni partnere, s végül mindenképpen elhagyja őt. Inkább – anélkül, hogy megmondta volna, hogy közös gyermeküket hordja a szíve alatt – hagyta a férfit elmenni, aki valóban nagy karriert futott be, világhírű lett, de a szíve visszahúzta a szigetre, anélkül, hogy valaha tudott volna róla: van egy leánya. Közös lányuk – aki szintén énekes lett, de a helyi bárokban, éttermekben lép fel – John visszaérkezésekor már felnőtt, s ő is csak lassan döbben rá arra, hogy mi történt húsz évvel ezelőtt, leginkább a nagymama jóvoltából, aki mindent tud, ő a helyi „lexikon”, a két lábon járó történelemkönyv. A nő közben, a 20 év alatt elvégezte az egyetemet, majd a város afféle mindenes orvosa lett, s a helyi kórházban imádják őt a páciensei és magányosan, de odaadóan gondozza idős édesanyját is, akinek humora és szeretete összefogja a családot. 

A férfi és a nő természetesen találkozik, s a történet lassan, de biztosan jut odáig, hogy a végül egymáséi lesznek, s már nem John, hanem a lánya megy Amerikába, hogy énekesi karriert kezdjen. Ők pedig ott maradnak a földi paradicsomban, hogy onnan folytassák az életüket, ahol 20 éve abbahagyták. Közben pedig az öngyilkosok sziklájára menő embereket közösen mentik meg, megmutatván azt, hogy az életben mindig vannak megoldások, sohasem szabad feladni a küzdelmet. 

A film eseménysora voltaképpen banális, de meggyőződésem, hogy mégis érdemes megnézni, például azért is, mert végső soron az életre, a szeretetre, a családra szavaz, ebben a kaotikus, az alapvető értékeket fokozatosan megkérdőjelező és háttérbe szorító világban. Stelana Kliris filmje mindenkinek megmutatja, hogy az egyedül, magányos, ma oly divatos „szingli” vagy éppen „mingli” (két, távoli városban élő szerelmesek) lét mennyi hiányt, szomorúságot tartalmaz, miközben lehet élni azzal az emberrel is, aki szeret minket, és mi is vágyunk rá. Mindezek mellett pedig megmutatja azt is, hogy vannak világok még a Földön, ahol az emberek nyugodt élet tempóban, derűsen, egymásra figyelve élnek, s figyelnek az idősebbekre és az elesettekre is. Igen, bármennyire is hihetetlen lehet sokunknak: ez nem egy idea, egy vágyálom, hanem a kézzelfogható valóság. Igen, léteznek még „kék zónák” a világban, s ha vannak, akkor érdemes őket meg is találnunk…

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Biztosan meglepődik a kedves olvasó, amikor arról írok, hogy az olasz főváros, Róma nincs messze nekünk, magyar turistáknak, hiszen jól tudjuk, hogy ha autóval megyünk, akkor 12-14 óránál kevesebb idővel csak a közlekedési szabályok durva megsértésével tudnánk odaérni, és repülővel (a minden nap repülő fapadosokkal, de az igényesebb légitársaságokkal is) másfél óra az utazás – igaz, a becsekkolással ez is eléri a három órát. Igen, ez utóbbi, ez a pár órás lehetőség ihletett arra, hogy leírjam: milyen, unokákkal közös, intergenerációs programok várhatnak minket az Örök Városban, amelyek nagy élményeket adhatnak idősebbnek és fiatalabbnak egyaránt. 

Ha vállaljuk a másfél órás repülőutat, és a Fiumicino vagy a Ciampino reptérről busszal vagy vonattal eljutunk a Termini pályaudvarra, s onnan a szállásunkra, s másnap elindulunk felfedezni a várost, kiderül, hogy rengeteg közös programot tudunk szervezni, ahol kicsik és nagyok egyszerre jól érzik magukat. Mindjárt, ha jó az idő, nagyot sétálhatunk a Villa Borghese parkjában, amely nagyobb mint a Városliget, csónakázhatunk, de egy pokróccal és némi étellel a kezünkben piknikezhetünk is. Közben megcsodálhatjuk az összes olyan híres ember mellszobrát, akik sokat tettek az Örök Városért. 

Ha meguntuk a pihenést a Borghese palota festményei és szobrai között sétálgathatunk a légkondicionált termekben, de ha a fiatalok nem szeretik az úgynevezett magas művészetet, várja őket a Vigamus, a videójáték-múzeum, ahol a régi Sinclair ZX Spektrumoktól és Commodore 16-osoktól kezdődően rengeteg játék várja őket, jó állapotban, s ami még jobb hír: mindegyikkel játszani is lehet! Ilyenkor mama, papa és a gyerekek egyszerre játszhatnak: mi felidézhetjük gyerekkori emlékeinket, ők pedig átélhetik a kissé egyszerűbb, de a maiakhoz hasonlóan izgalmas játékok varázsát.

Akik szeretik a tűzoltók vagy a rendőrök világát, ellátogathatnak a Tűzoltó Múzeumba (Museo Storico dei Vigili del Fuoco), vagy éppen a Rendőrautók Múzeumába (Museo delle auto della Polizia di Stato), amelyekre előre be kell jelentkezni, s ebben az esetben még tárlatvezetést is kapunk.  

Ha unokánk szeret gördeszkázni vagy görkorcsolyázni, egy fantasztikus pályát találhatunk neki a Colosseum „felett” – a metróállomástól a Colosseum mögött haladva egyszercsak elérjük a „katlant”, ahol különféle ugratókon és körpályákon gyakorolhatnak a gyermekeink. 

És természetesen, ha ott járunk a Colosseumnál, legalább egyszer érdemes be is mennünk, s megcsodálni a gladiátorok stadionját, ahol életre-halálra ment a küzdelem, és érdemes egy kicsit sétálni a Forum Romanumon, de előtte a Colosseum könyvesboltjában vegyük meg azt a könyvet, amelyben a régi írásvetítőkhöz hasonlatosan egy átlátszó fóliát lapozhatunk a jelenkori képre, ami kiegészíti, s megmutatja, milyen volt az épület és környéke az ókori Róma virágzása idején.

Végül pedig, ha már mindent meguntak az unokák, menjünk ki vonattal (ferroviával) a Pyramide állomástól a Lido-ra (csak arra figyeljünk, hogy nem a Lido Nordnál, hanem a Lido Centralé-nál kell leszállnunk). Kifekszünk a homokra, és élvezzük a tenger zúgását. Ha pedig megéhezünk, egy közeli trattoriában, pizzériában vagy éppen oysteriában (tengeri ételek étterme) olcsón ehetünk is.

Róma tehát egyszerre van messze és közel, leginkább tavasszal és kora ősszel érdemes kipróbálni, intergenerációs formában is. Tegyük meg, nem fogunk csalódni!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője