Pár napja, az egyik szenior akadémiai helyszínünkön megtartottam a megszokott évnyitó előadásomat. Az ismerős arcok közül azonban hiányzott egy hetven év feletti úriember. Nándi bácsi az évek teltével láthatóan egyre súlyosabb demenciában szenvedett, felesége azonban mindig elhozta magával, szinte kisgyermekeként szeretve, gondozva, ápolva férjét. Nándi bácsi az utóbbi időben már sohasem szólt hozzá szavaimhoz, de figyelmesen hallgatta okfejtéseimet.

Amikor a mostani előadás után odajöttek a hallgatók beszélgetni, felesége fekete ruháját látva már értettem Nándi bácsi hiányzásának okát is. Az asszony elmesélte, hogy az egyre inkább demenciába forduló Nándi bácsit amíg tudta, ápolta és gondozta. De ősszel ő is megbetegedett, s nemcsak fizikai problémái voltak, hanem az idegösszeroppanás határára került. A család végül úgy döntött, hogy Nándi bácsit egy közeli otthonba helyezik el, ahol sajnos 10 nap alatt elhunyt. A tíz napban még a papucsát sem csomagolták ki, s testén a halála után felfekvések tucatjait találták. Nándi bácsit tehát nem mozgatták, inkább altatták a valódi gondozás helyett. Ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem a mostani cikk, amelynek fő kérdése: ha nincs más megoldás, hogyan találjunk otthont idős szerettünknek?

Az első válasz a kérdésre az, hogy két tényező figyelembe vételével szabad csak amellett döntenünk, hogy idős rokonunkat, barátunkat szociális otthonban helyezzük el. Az első az, hogy ő is egyetért a döntéssel, és a kiválasztásban aktívan közreműködik, hiszen ő kerül egy új közösségbe, ahol új formában kell élnie, lehet, hogy évtizedeket. Másrészt nagyon fontos, hogy ne hozzunk elhamarkodott döntést! Olvassunk utána az interneten a különféle lehetőségeinknek, olvassunk el az otthonokról szóló független fórumokat, kérdezzünk meg ismerősöket, s ha van rá mód, személyesen is látogassunk el az otthonba. Mérlegeljük azt, hogy mit tudunk mi segíteni, hogyan tudunk akár anyagilag is beszállni szerettünk jobb ellátásába.

Nagyon fontos pontosan megbeszélni azt is, hogy a beköltözéshez mit kell „leadnia” az idős embernek (lakást vagy egy nagyobb pénzösszeget), és hány forint az a havi díj, amiért az otthonban tartózkodik, s ezért milyen juttatást kap – mi az, ami kötelező és mi a szabadon választható szolgáltatás? Ne a szerződéskötéskor derüljön ki, hogy a „beugró” pár millió forinttal több, avagy a havi lakbér és ellátási költség sokkal nagyobb, mint amennyit kalkuláltunk.

Szintén nagyon fontos a leendő lakhelyet (legyen az állami, önkormányzati, egyházi vagy magánfenntartású intézmény) nagyon alaposan megtekinteni, és nem szégyen ott sem előre kérdezni, és nem csak a személyzettől. Érdemes megkérdezni a bentlakókat, hogy valóban olyan kényelmesek-e a szobák, valóban olyan jó-e a menza, valóban működnek-e a közösségi helyiségek úgy, ahogyan ezt reklámozzák? Szintén fontos, hogy tényleg elérhető-e az orvosi és az ápolói ellátás, és valóban szakképzettek-e az ápolók, nem is szólva arról, hogy emberségesen bánnak-e az ott élőkkel?

Amennyiben minden rendben lévőnek látszik, szerettünk általában nagyon hosszú várólistát kivárva tud beköltözni új lakhelyére. Ekkor azonban további feladataink vannak. A legfontosabb az illető rendszeres látogatása. Általános szabály, hogy azzal az emberrel, akit egy otthonban kevesebbet látogatnak, a bentlakók kevesebbet törődnek, és sajnos az is előfordul, hogy a gondozók sem figyelnek rájuk kellőképpen. Nagyon fontos tehát, hogy rendszeresen kommunikáljunk. Érdeklődjünk szerettünk hogyléte felől mind az otthon vezetőségénél, mind az ápolószemélyzetnél, hogy ne egy elhagyott, elhanyagolt emberként gondoljanak szerettünkre, hanem olyan emberként, akit rokonai és barátai szeretnek, de közösen ezt a megoldást látták szerencsésebbnek.   

És hogy miért fontos még, hogy – ha nincs megoldás – jól válasszunk otthont szeretteinknek? Talán eszünkbe se jut elsőre, de gyermekeink látják, figyelik, s velünk izgulnak a választás során. Szeretik a mamát, a papát, a keresztmamát, a keresztpapát, és aggódva várják a jó megoldást. És ne legyen kétségünk: ők hasonló, vagy éppen ugyanolyan megoldást alkalmaznak majd velünk kapcsolatban, mint amit mi alkalmaztunk szüleink kapcsán. Az a szülő, aki „otthonba paterolja” édesanyját vagy édesapját, sokkal jobbra nem számíthat a gyermekeitől sem. Az viszont, aki a választást gondosan és példamutatóan teszi, nagy eséllyel hasonlóra számíthat saját gyerekétől is. Ebből a szempontból is alaposan végig kell gondolnunk választásainkat.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2022.03.15.

A kedves Olvasónak biztosan mond valamit Szántó Piroska neve. Nem pusztán azért, mert Vas István felesége, illetve özvegye volt, hanem amiatt, mert a 20. század jeles festőművésze. Önéletrajzi kötete most újra megjelent Akt címmel. Az olvasmányos könyvre az önirónia, a humor és bölcsesség jellemző, ráadásul rendkívüli kortörténeti anyag is. Önfeledten mesél a századról, önmaga érzéseiről, barátokról, magánéletről és művészetről.

Szántó Piroska hosszú élete során tanúja volt szinte a teljes 20. századnak, hiszen még a Monarchia idején – 1913-ban – született, majd 85 évesen, jóval a rendszerváltás után, 1998-ban távozott a földi árnyékvilágból. Szerencsésnek nevezhetjük magunkat, hiszen önéletrajzi kötete majdnem harminc év elteltével újból megjelent Akt címmel, az Európa Kiadó Kapszula könyvtár elnevezésű sorozat, formás, lekerekített sarkú, kézbe simuló 37. darabjaként.

Létezik a műnek előzménye, ugyanis a művésznő Bálám szamara című önéletrajzi prózája már bevezetett bennünket az életútjának ismeretébe. Igaz, hogy ez már éppen negyven évvel ezelőtt, 1982-ben jelent meg, s azóta már két nemzedék nőtt fel. Szántó Piroska önéletírásaiban elhunyt férje, a költő Vas István áll a történetek középpontjában: az együtt töltött évtizedek alatti életesemények részleteiben is felelevenítődnek a kis kötetben.

Az írónő látásmódját önirónia jellemzi, amelyet humor és bölcsesség övez. Helyet kap a kis alakú kötetben a háború is, a bujkálás és a félelem légköre, aminek a bemutatása számottevő lehet a ma emberének. 1945 után a reménykedés, az újjáépítésbe vetett lelkesedés időszakát élte meg a kötet szerzője, amit a művészélet peremére szorítás követett. Ebben az időszakban „csak” grafikusként dolgozhatott, ám ekkor találtak egymásra Vas Istvánnal, ami alapjaiban változtatta meg az életét.  A kötet egyik érdekessége, hogy 1956-ról, a forradalom viharos, ám felemelő napjairól számol be a Forradalmi szvit című írás.

A kötetben szereplő, fejezetekre tagolt írásokat „nem lehet letenni”, mert olvastatja magát, ami már önmagában is az érdekes szövegek és az olvasmányosság legfőbb ismérvének számít. A visszaemlékező munka – az egyéni életút bemutatásán túl – rendkívüli kortörténeti anyag is.

Betekintést kaphatunk egy megjátszástól és póztól mentes művész mindennapi életébe, ami már önmagában is érdekes dolog. Igazán rendkívülivé az teszi az emlékező írásokat, hogy olyan hatásúak, mintha Szántó Piroska szemben ülne az olvasóval és önfeledten mesélne a századról, önmaga érzéseiről, barátokról, magánéletéről és művészetéről. Nem benfenteskedés vagy intimpistáskodás beleolvasni a festőművész életébe, mert diszkrét írásokat tartalmaz a kötet, amelyre manapság már alig akad példa. Emiatt is szerethető olvasmányélmény ez az őszinte hangvételű kötet, amely ezáltal jó bizonyíték arra, hogyan lehet – így is – emberközelbe kerülni valakihez ismeretlenül, s megszeretni valakit, aki a könyv végére akarva akaratlanul ismerősünkké válik.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész 

Az ember élete a kor előrehaladtával nemcsak abban változik meg, hogy egyes szervei rosszabbul működhetnek vagy emlékezete jobban cserbenhagyja, hanem abban is, hogy sokkal kisebb az a tér, amelyben tud és szeret mozogni. Az idős ember ritkán képes arra, hogy naponta több négyzetkilométert begyalogoljon azért, hogy vásároljon, templomba vagy az orvosi rendelőbe menjen – és mondjuk meg őszintén, nincs is különösebben kedve hozzá. Éppen ezért minden állampolgárnak, de a modern városok lakóinak, sőt: azok vezetőinek is két fogalmat mindenképpen figyelembe kell venniük: a biotop és a szociotop fogalmát.

A biotop és a szociotop fogalmát az időstudományban idehaza Dr. Boga Bálint geriáter honosította meg; a 2000-es évek második évtizedétől következetesen használta a fogalmakat a főleg német és svéd városszociológia ihlette előadásaiban, tanulmányaiban. A biotop azt a területet jelöli, amelyen az ember mozog, ha biológiai szükségleteit elégíti ki: út a mosdóig, út az étkezőhelyig, út a pihenőhelyig, út az élelmiszerboltig, út az orvosi rendelőig. Nevezhetjük ezt az alapszükségletek terének is. Természetesen ide tartozik az a terület is, ahol a legnagyobb biztonságban vagyunk, ahonnan nem szívesen mozdulunk ki. Úgy is mondhatom, hogy a biotop a térbeli komfortzónánk. Nem kérdés, hogy egy lakás, de egy város is akkor működik jól, ha ezek a távolságok nem túl nagyok. Az is nyilvánvaló, hogy ha az idős ember magától változtat lakóhelyet, és van anyagi kerete választani, akkor a biotop szempontok elsődlegesek a számára.

Tulajdonképpen már az úgynevezett „harmadik kor hajnalán”, azaz a negyvenes-ötvenes éveink fordulóján végig kell gondolni, hogy biztosan olyan helyre akarunk-e költözni, ahol nem tudjuk megvédeni magunkat illetéktelen idegenektől, vagy olyan messze van a közért, hogy autóba kell ülnünk, buszra kell szállnunk az eléréséhez. Ugyanígy nem felel meg a biotop szempontoknak az a település, amely hegy tetejére vagy meredek utak mellé helyezi szakorvosi rendelőjét, vagy esetleg macskaköveken közlekedve lehet azt megközelíteni.

A szociotop fogalma sokkal tágabb. Azt a területet jelöli, ahol az ember társadalmi életet tud élni: kulturális impulzusokat szerezhet, spirituális dimenzióját megélheti, vagy éppen csak beszélget vagy játszik másokkal a szabadidejében. Időskorban nagyon fontos, hogy a szociotop világ is könnyen bejárható legyen: közel legyen a templom, a kultúrház, a könyvtár, az idősek otthona. Hiszen az idős ember már nem kamasz, aki száz kilométereket utazik egy könnyűzenei fesztiválra vagy „elugrik” egy focimeccsre a város másik végébe. Nem véletlen, hogy azon idős emberek többsége, akik nagyvárosban nőttek fel, nem fognak falura vagy tanyára költözni, mert a biotop és a szociotop világuk is megnőne. Kevesen viselik el, hogy vonatra kell szállni azért, hogy egy színházi előadást lássanak, ha nem ehhez szoktak hozzá. Külön kérdés, hogy az internetes világ, a virtualitás jelen van-e a biotop és a szociotop fogalmában. A válaszom egyértelműen az, hogy a posztmodern kor harmadik szakaszának kezdetével – amely szakaszt egyébként a közösségi média korának is nevezik – mindkét fogalom része a virtuális tér. A biotop világunk része az, ha az interneten tudunk rendelni ételeket vagy egy távkonzíliumon veszünk részt, avagy a laptopunk irányítja a lakás hőmérsékleti és védelmi rendszerét. A szociotop világunknak pedig erősen része az, ha az interneten keresztül megnézünk egy filmet, elolvasunk egy könyvet, vagy részt veszünk egy misén vagy istentiszteleten.

Elsőre azt gondolnánk, hogy a település vezetőinek ezzel nem kell törődniük: a virtuális biotop és szociotop magánügy. Ez azonban abszolút nem igaz: a településnek biztosítania kell minden állampolgára számára a gyors, olcsó és folyamatos internetet, amelynek segítségével mind a biotop, mind a szociotop igények jobban kielégíthetőek. Különösen igaz ez ott, ahol a fizikai távolságok nagyok, s az internet komolyan segít a mindennapokban. Ezzel együtt abban is segíteni kell, hogy a digitális eszközök meghibásodása esetén az idősek hamar kapjanak szakembert a javításhoz, hiszen nem egyszer a legfontosabb kommunikációs csatornájukat vágja el egy-egy eszköz meghibásodása.

Az évek múlásával az ember mindennapi életterülete folyamatosan szűkül, míg végül lehet, hogy egy szobára csökken, ahol mindennek a „kezünk alatt kell lennie”, hogy kiegyensúlyozottan és harmóniában élhessünk. Ha már korábban, akár több évtizede értjük és alkalmaztuk életünkben a gerontológia két fogalmát, a biotopot és a szociotopot, ekkor sem kell megijednünk, mert ki fogjuk találni, hogy hogyan elégítsük ki alapvető (biológiai) és magasabb rendű (társadalmi) igényeinket. És még könnyebb lesz ez, ha a település társadalma és vezetése segíti ezt a tevékenységet.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2022.03.07.

A transzgenerációs minták feldolgozása ma már elég (el)ismert téma, ami jelentős szerepet tölt be az önismeret területén is. Ehhez annak a felismerése kellett, hogy az életünkre nemcsak saját magunk, hanem a felmenőink is hatással vannak. Ez a pszichológiai hozzáállás segít abban, hogy megérthetővé és elfogadhatóvá váljanak a félelmeink, vágyaink és az életünk ok-okozati összefüggései. Gurubi Ágnes regénye egy jó értelembe vett lelki vállalkozás ahhoz, hogy bemutassa a múlt jelenkori hatásait.

Kiemelt helyet foglalnak el az olvasmányaim között azok az élettörténetek, amelyek valóságon alapulnak. Talán emiatt hatott rám mélyebben a Szív utca című kötet is. Kamaszkoromtól vonzanak azok a személyek, akiken érződik, hogy tartással rendelkeznek, van életelvük és a földi időszakuk során folyamatosan és tudatosan tesznek azért, hogy fejlesszék az önismeretüket. Ez az egyik legnehezebb feladat az emberi létezésben, de egyúttal olyan tevékenység, amit, ha jól művelünk, akkor segít abban, hogy önazonosak maradhassunk. Ehhez azt is „megkapjuk”, hogy mindenki, aki akar és tud, beléphessen a saját „Szív utcájába”, ahová az elődeinktől származó életcsomagunkat is bevihetjük és kirakhatjuk átnézésre magunk elé.

Ahogyan megismerjük a szüleink, nagyszüleink és azok szüleinek a meghatározó örömeit és bánatait, úgy önmagunk egyes életelemeire is ráismerhetünk. Sorsunk képlete ezekből az apró életelemekből tevődik össze. Mindannyian rendelkezünk egy saját Szív utcával, ahol önfeledten vagy elemezve sétálhatunk, amikor idejét érezzük a múltba nézésnek és a jelen megértésének. Gurubi Ágnes a családregényében ehhez válaszokat és életigazságokat keres.

Ha tehetjük, akkor egyszerre olvassuk végig a regényt. Ez egyre ritkább élmény a mai regényeknél, de a Szív utca világa rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amivel egy „jó” olvasmánynak, illetve egy jól megírt történetnek rendelkeznie kell. Karon fogja, pontosabban kézen ragadja az olvasóját és nem ereszti el. (Nemrég ugyanígy jártam Szabó Magda Az ajtó című történetével is, amelynek a története szinte belém égett.) Izgatottan olvastam Gurubi munkáját, és nem örültem a végén, hogy elfogy a történet.

Ez a mű egy olyan családregény, amelyben a női sorsok, illetve a nemzedékeken átívelő történetek kapnak hangsúlyt. Az írónővel közösen egy olyan úton mehetünk végig, ahol a múlt megismerése, egyben önmagunk megismerését is jelenti, ami életismeretet nyújt. Ugyanis a regény nemcsak egy nő felnőtté válásáról szól, hanem egy összetett anya-lánya történet is egyben. De ez miért hangsúlyos a műben? Azért, mert régóta apátlan társadalom vagyunk – több okból, ami a második világháború kitörés óta tart. Azóta az anya-gyerek viszonyból valahogyan háttérbe szorulnak, sőt kirekesztődnek az apák. A Szív utcában a férfiaknak kevés eszközük marad ahhoz, hogy férfiak és apák maradhassanak. Amikor adódik ehhez eszközük és kvalitásuk, akkor viszont vagy a családon belüli nők semlegesítik őket, vagy ők helyezik háttérbe saját magukat. A családban nem képesek biztonságot nyújtó férfiként viselkedni.  Ez a kisregény az asszonyok történelmi harcát és családi küzdelmeit mutatja be. Ezt látva megállapíthatjuk, hogy nehéz mást képviselnünk, mint amit „otthonról” hozunk – tulajdonképpen erről szól a Szív utca.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Fotó: Gurubi Ágnes: Szív utca, Kalligram Kiadó, 2021, 192 old.

Az idősügyi szakterületeken dolgozó kollégák legtöbbje évtizedeket tanul róluk, különféle vizsgákat teljesít velük kapcsolatban, és sok évtizedet tölt el idősebb emberek környezetében – van, aki gondoz, van, aki ápol, van, aki tanít, s van, aki szabadidős programokat szervez nekik. Miközben egyre jobban elmélyülnek a témában, jó esetben egyre pontosabban tudják, hogy olyan, hogy „idős ember” nem is létezik. Minden egyes idősebb ember ugyanis különböző fizikai, lelki és szellemi állapottal rendelkezik, nagyon eltérő véleménye van a társadalom mindennapjaiban felmerülő alapvető kérdések kapcsán is, és nagyon különböző a vélekedése az emberi létezésen túli/feletti szféráról is. A gyógyítási, a gondozási, a tanulási, a szabadidős és minden egyéb idősprogramnak pedig ezekhez jelentősen igazodniuk kellene…

A WHO a 2021-től 2030-ig tartó időszakot a Healthy Ageing (Egészséges Idősödés) korának nevezte el, s ennek jegyében határozta meg a fő célokat, amelyekhez az egész világon, minden idősekkel kapcsolatos programnak igazodniuk kell. [1] Ezek a célok világosak és egyértelműek. Minél inkább fel kell számolni az idősekkel kapcsolatos negatív előítéleteket, az idősek fizikai környezetében minél hatékonyabbra kell javítani az egészségügyi ellátó rendszert, s fel kell használni azt a tudást és tapasztalatot, amelyek az évtizedek során szereztek. Mindezeken túl pedig „age-friendly”-vé kell tenni a környezetüket, ami azt jelenti, hogy a legkényelmesebb és legbiztonságosabb környezet járjon nekik, megfelelvén a speciális igényeknek.

Az idősekkel foglalkozó szakmák igyekeznek megfelelni ezeknek az elvárásoknak, de az eredmény nagyon sokszor sikertelen lesz, egyes programokon gyakorlatilag senki nem vesz részt, legtöbbször azért, mert a szervezők nem mérik fel pontosan az idősek igényeit és állapotát, elvárásait és vágyait. Nézzünk erre néhány példát!

Margó, miután elvégezte az egyetemet, s idősképzéseket kezdett el szervezni, megdöbbenve panaszolta nekem, hogy az emberek nem járnak a kurzusokra – sem az angol, sem a torna, sem a számítástechnika nem érdekli őket. Amikor hosszabban beszélgettünk a témáról, kiderült, hogy a település idős lakosságának nagyrésze sváb származású, s őket elsősorban a német nyelvi szintjük frissen tartása érdekelte volna, s mivel rendszeresen kerti munkát végeznek, nem érezték szükségét a plusz tornának sem. A számítástechnika ugyan érdekelte őket, de elenyésző kisebbségüknek volt otthon gépe, az információkat túlnyomó részben a tévéből és a rádióból szerzik. A kiváló eredménnyel államvizsgázott, tehetséges szervező „csak” egy dolgot felejtett el: felmérni az igényeket, s azt hitte, hogy amit az egyetemen tanult, az minden közegben ugyanúgy működik.

Péter elhivatott fiatalember, több magyar és külföldi tanfolyamot végzett el a demensek gondozása kapcsán. Ezek után boldogan és nagy tervekkel munkát vállalt egy Budapest környéki szociális otthonban. Egy pár hónap után azonban szomorúan tapasztalta, hogy a bent lakók „nem szeretik”, nem szívesen beszélgetnek vele, kerülik őt. Kiderült, hogy Péter a tanfolyamokon megtanult, elég megterhelő napi programmal látta el az ilyen programokhoz egyáltalán nem szokott időseket, s elég határozottan, „katonásan” utasította őket ezekre. Néhány kivételtől eltekintve ezért az ott élők úgy érezték, hogy kaptak ők elég házi feladatot fiatalabb korukban, az iskolában, nem szeretnének még idős korukban is órabeosztást.  Péter nem kifejezetten szakmai hibát követett el, hanem elfeledkezett arról, hogy felmérje az idősek igényeit, illetve nem jól kommunikált velük, s így okosan kitalált programja nem lett hatékony.

Gábor és Sára kitalálta, hogy a kisvárosban Szenior Akadémiát indít az ötven év felettieknek. Gábor informatikus, Sára nyelvtanár, és sokat olvastak a szeniorképzésekről az interneten. Hiába hívtak azonban neves előadókat, a helyi művelődési ház nagytermében üres sorok fogadták őket. Először arra gondoltak, hogy a pár ezer forintos belépőjegy volt az ok, így ingyenessé tették a sorozatot. Ezek után 4-5 emberrel lettek csak többen, akik valóban elmondták, hogy nem lett volna pénzük a jegyre, de jelentős előrelépés a nézők számában nem történt. Végül Sárának jutott eszébe, hogy a helyi önkormányzat lapjában egy kérdőívet tesz közzé, s a válaszokból egyértelműen kiderült, hogy az időseket ezen a településen jóval kevésbé érdekli a pszichológia és az időskori tanulás, mint a hasznos ismeretek: a kertgondozás vagy a barkácsolás különféle trükkjei. Még a letűnt mesterségekről szóló előadásra is többen írtak érdeklődést, mint az időskori depresszió kapcsán. Sőt! Többen leírták: operett és magyar nóta esteket szeretnének hallgatni inkább, nem tudományos-népszerűsítő előadásokat. Amióta zenés-táncos előadásokat is hirdetnek, a komoly témájú előadásaikon is sokkal többen vannak.  

Azt hiszem, világos: a példáim egy ponton teljesen összevágnak. Az idősek számára nem lehet semmilyen programot kitalálni pontos igényfelmérés nélkül. Amennyiben ez elmarad, szerencsénk lehet, de a kudarcra sokkal nagyobb az esély. Látnunk kell: az idős emberek teljesen különböző állapotokkal rendelkeznek, s teljesen különböző elvek és vágyak motiválják őket. Így, ha célként a sikeres, hasznos programot célozzuk meg, nem lehet elmulasztani azt, hogy megkérdezzük őket: mire vágytok, mit szeretnétek? Ahogy mi sem szeretjük, ha helyettünk mások döntenek…

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2022.02.25.

[1] https://www.who.int/initiatives/decade-of-healthy-ageing

 

A magyar irodalomszeretők nemrég ünnepelhették Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulóját: tisztelettel és szeretettel emlékezhettek a költőnő életútjára és költészetére.

Nemes Nagy Ágnes egyik legkedvesebb és legfontosabb szava a „tanulás” volt, például a Tanulni kell című versében: „Tanulni kell. A téli fákat…” (Nemes Nagy költészetének egyik alapmetaforája a fa; az élet jelképeként végigkíséri költészetét.) Tanuláson azonban nem a külső ismeretek gyarapítását értette, hanem a szellemi és lelki elmélyedést, önkorlátozással elért összpontosítást, a figyelem és a belső fegyelem fejlesztését. Ifjúsági és gyerekverseivel is a tanulás becsületét közvetíti. Nemes Nagy Ágnes meggyőződése volt, hogy hiteles élet nélkül hiteles művészet sem lehetséges. Nem a magánélet csip-csup esetlegességeiről van szó, hanem az élet és a mű közötti azonosságról az ethosz síkján. Mondhatnánk úgy is: a nagy művész törekszik arra, hogy halhatatlansága ne gúnyolhassa ki halandóságát.

Nemes Nagy Ágnes első verseskötete 1946-ban jelent meg, Kettős világban címmel, amikor még 24 esztendős, fiatal költő volt. Lírája, költői és emberi magatartása egységes maradt: erkölcse, világlátása, életszemlélete alig változott. Ebben a megközelítésben is értelmezhető az első kötetcím, amelyet egész életműve fölé oda lehetne írni, hogy kettős világban zajlott, vagyis két világ között kényszerült élni. Egyrészt amit a diktatúra politikailag teremtett, és egy homlokegyenest másik univerzumban, amelyet a bensője diktált. Nem véletlen, hogy a Mesterségem című versében például ezt írja: „Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted: fontos élnem. / Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben…”

Nemes Nagy Ágnes költészete irodalmunk úgynevezett tárgyias vonulatába tartozik. Nem a Vörösmarty-, Petőfi-, Ady-vonulatba, hanem Aranyéba és Babitséba. Ez annyit jelent, hogy a tárgyias költő közvetve, külső tárgyak által, valóságos vagy más művektől kölcsönzött személyeken keresztül szólal meg, szemben az alanyi költő közvetlen vallomásosságával. Erre egy szép, de fájdalmas példa, az élettől búcsúzó, már súlyos beteg, lassan haldokló ember A visszajáró című versében: „Ez volt az asztal. Lapja, lába. / Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. / Pohár is volt mellette. Itt van. / Ez volt a víz. És ebből ittam.” Polcz Alaine is észrevette a visszaemlékezésében a jelenséget: „Különös meglepetések is értek. Beléptem a szobába, halála után, és azt láttam, ami az egyik több évtizeddel korábban írt versében benne van […] Belépek, és az ágya mellett ott az asztal, a drót, a lámpa. A pohár, a víz – semmi más. Meghökkentem, majdnem kihátráltam.” – Valójában nincs jelentős különbség a kétféle költői megközelítésmód között, mert a tárgyias költő az alanyiság érdekében rejtőzik el: szemérmesen visszahúzódik, hogy még inkább háttérben maradhasson. A költőnő kései lírájában ez még jobban megfigyelhető.

Nemes Nagy Ágnes fegyelmezett tartása mögött félelmek is lapultak; ahhoz a nemzedékhez tartozott, akiknek ifjúságát keresztülvágta a háború borzalma, húszas évei az „újjáépítéssel” teltek, és mire harminc lett, 1952-ben javában tombolt a Rákosi-féle személyi kultusz és diktatúra. Ez a kilátástalanság és egzisztenciális bizonytalanság határozta meg alkotói és emberi létét. Így múlt el az ifjúsága, s mint író, igyekezett a kilátástalan körülmények ellenére is teljes mértékig az alkotásnak élni. Ha az életművére tekintünk most, születése 100. évfordulóján, megállapíthatjuk, hogy emberileg is betöltötte alkotói küldetését.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész 

2022 januárjában került a magyar mozik műsorára a 2016-ban a Mindenki című filmmel Oscar-díjat nyert, fiatal magyar rendező, Deák Kristóf egészestés játékfilmje, Az unoka. A mű témája egy, az utóbbi évtizedben a mobiltelefonok elterjedésével hazánkban is egyre gyakoribbá váló bűncselekmény, amit a köznyelv „unokázásnak” nevezett el.

Az „unokázásnak” az a lényege, hogy egyszer csak – gyakran éjnek évadján – az idős ember telefonja megcsörren, s egy magát hivatalosnak kiadó személy arról tájékoztatja a hívott felet, hogy gyermekét vagy unokáját baleset érte, s gyors anyagi segítség kell.  A pénzt a megszeppent idős emberrel vagy átutaltatják, de még gyakoribb, hogy érte mennek, s utána soha többé nem lehet őket megtalálni, mivel a szám, amiről hívtak, egy pár hívásra alkalmas, eldobható SIM-kártyáról történt.

Deák Kristóf filmje ezt az átverést szomorúan és ijesztően, de egyben figyelmeztetően emberközelivé teszi egyrészt azzal, hogy hiteles és jelentős életművel rendelkezdő, idősebb színészeket – mások mellett Jordán Tamást, Hámori Ildikót, Mikó Istvánt, Pogány Juditot – vett rá, hogy játszanak a filmben. Másrészt pedig azzal, hogy egy hagyományos műfajt, az áldozat általi nyomozás bűnügyi filmtípusát választja.

A film elején megismerjük a még kissé tesze-tosza, a nagypapájával harmincévesen is együtt élő főhőst, Rudit (Blahó Gergely). Mivel a szívbeteg és fizikailag nagyon gyenge nagyapjával történt az átverés, saját kezébe veszi az ügyet, s a sokkal lassabban mozgó hatóságokkal szemben maga nyomozza ki a tetteseket, többször is életveszélyes helyzetekbe kerülve. Ezzel a film semmiképpen sem akarja azt sugallani, hogy legyünk hasonló helyzetben mi is önbíráskodóak. Sőt! A film végén, amikor a közben a bűncselekmény okozta sokkhatás miatt a kórházban végül meghalt nagyapja miatt is sokan azt várnák, hogy „cserébe” az unoka végzi ki a bűnözők főnökét, végül a rendőrséget hívják. Mert a főhős meggyőzi magát arról, hogy ő nem süllyedhet a primitív bosszúállás szintjére. Inkább a közben megismert idősebb barátaival (akik hasonló átverések áldozatai voltak) egy segélyvonalat hoz létre, az ilyen típusú bűncselekmények megelőzésére, és az idősek mindennapi életének megsegítésére.

A kiválóan fényképezett, gyorsan pörgő film képkockái alatt az ember egy percre sem unatkozik. Végig ott vibrál bennünk a gondolat, amit a film nélkül talán nem is fogalmaztunk meg ennyire pontosan: igen, bármennyire is megdöbbentő, de az idősebb ember, akinek szűkebb a kapcsolati hálója, unokája és gyermeke érdekében hirtelen és váratlanul szinte bármire rávehető. Mert ott, abban a különleges szituációban is mindenképpen segíteni akar. Úgy érzi, hogy utolsó fillérjét is át kell adnia, ha arra szeretteinek sürgősen szükségük van. Ezzel együtt pedig kirajzolódik előttünk egy társadalom, amely nagyon gyakran hagyja egyedül saját időseit, akik legföljebb egymástól kaphatnak segítséget nehéz helyzeteikben. Természetesen az idősek nagyrésze feltalálja magát: általában jól érzik magukat egymással, örömtáncolnak, klubéletet élnek, tanulnak, interneteznek, de nagyon sokan valójában a saját generációjukon kívül gyakorlatilag „láthatatlanok” a fiatalabbak számára – nem is veszik őket észre, s nem is számolnak velük semmilyen tekintetben. Egyszerűen nem érdekesek már.

Deák Kristóf filmjének megtekintését éppen azért, hogy nehogy beleessünk egy ilyen csalás-csapdába, kötelező házi feladatként adnám az 50 felettieknek, de a leírtak alapján az is látszik, hogy az 50 év alattiaknak is van mit tanulniuk: figyeljetek idősebb szüleitekre, nagyszüleitekre, ne hagyjátok őket kiszolgáltatottan a rosszindulatú és bűnöző embereknek! Ezzel együtt pedig köszönet és hála a nagyon tehetséges, idén 39 esztendős, fiatal magyar rendezőnek, hogy ezt a témát választotta!  

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Fotó forrás: Youtube

2022.02.18.

A Hétvége című regény „sztorija” kedves, egyszerű történetvezetésű, mégis a maga módján eredeti: három idős asszony – Jude, Wendy és Adele – azért gyűlnek össze egy vidéki nyaralóban, hogy rendezzék elhunyt barátnőjük holmiját. Ezzel búcsút vesznek nemcsak a szeretett baráttól, hanem a mindhármukhoz közel álló háztól is.  Charlotte Wood olvasmányos regénye a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Egy olyan írói világ előtt nyitja meg a kaput, amely a magyar olvasók előtt ritkán tárul fel, ugyanis ausztrál alkotók műveit nem gyakran olvashatjuk magyar nyelvű tolmácsolásban.

Charlotte Wood regénye azt mutatja be, hogy hogyan formálják át a barátságokat az eltelt évek, illetve mi történik akkor, ha a valóság kendőzetlenül a napvilágra kerül és mindenki próbál önmagához is őszinte, hű és kritikus maradni. Hűségről, öregedésről és az élet szépségeiről szól ez a modern ausztrál regény.

Az írónő fokozatosan építi fel a barátnők karaktereit. Jude maximalista, mindenkit irányítani akaró erős személyiség, aki már évtizedek óta egy nős és gazdag férfi szeretője. Főnökösködik, ám már alig várja, hogy kettesben maradjon a házban a később érkező szeretőjével. Wendy már régóta özvegy, írói és tudományos pályája sikeresen telt, amit visszasír. Szinte semmi kapcsolata nincs középkorú gyerekeivel; egyetlen hűséges társa a vele együtt érkező, sajnos már szinte haldokló kutyája (Finn), akitől folyamatosan búcsúzik. Adele energikus, kritikus, tehetséges és egykor ünnepelt színésznő, aki hetvenen túl már nem kap jelentősebb szerepeket, amit nehezen dolgoz fel.

A hetvenes éveikben járó barátnők újra gondolják az egymáshoz fűződő, több évtizedes baráti kapcsolatukat és emberi viszonyukat. Miközben elveszített barátnőjük, Sylvie múltjának elemei között járkálnak, szembe kerülnek a saját múltjukkal is, ami sok közös elemet hordoz. Saját életükkel is számot kell vetniük, hogy sok mindent megérthessenek. Ez a „múltrobbanás” eleinte érdekes számukra, ám minél több minden kerül felszínre, annál kellemetlenebbé, sőt terhesebbé kezd válni, ám mégis végig kell csinálniuk. Az együtt töltött hétvége felszínre hozza a korábban szőnyeg alá söpört, régi konfliktusaikat, és a három nő elkezd azon gondolkodni, hogy egyáltalán mi kötötte össze őket ennyi évtizeden keresztül, és valójában miért is voltak barátok.

A három, egymástól meglehetősen eltérő hátterű, mentalitású és habitusú hetvenes éveiben járó barátnőt az író egy vidéki nyaralóban helyezte el, ahol kibontakoztatta a barátságuk történetét.  Ez a kibontakozás olykor indulatot sem nélkülöző történetekben jelenik meg, ahol olyan jelentős témákról is szó esik, mint az öregedés, a halandósággal való szembenézés, az emberi kapcsolatok elhasználódása, a meghozott kompromisszumok érdemessége és az élet végén elkészített összegzés fontossága. A barátnők – mindegyik a maga módján – életmérleget vonnak, de ez a „mérleg” hol kegyetlenül őszintére, hol pedig fájóan valóságosra, azonban mégis emberire sikerül. Ugyanis számot ad életük fordulatairól: lehetőségekről sikerekről, mulasztásokról és döntéseik következményeiről.

A három barátnő között kulminálódó konfliktusok regényesített feldolgozása annak ellenére elgondolkodtató, hogy nemcsak a földrajzi, hanem a kulturális távolság is hatalmas. Minannyian másként látják és élik meg a világot, ám a baráti évtizedek mégis egybe forrasztották őket, miközben együtt számolják fel közös barátnőjük földi hagyatékát és emberi örökségét. Miután könnyedén van megírva a regény, ezért a mondanivalója itt, nálunk magyar nyelven is hasonlóan „szól meg”, hiszen emberi értékeket és mai emberi problémákat közvetít.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész 

Címlapkép: Részlet a regény borítójáról