2022 januárjában került a magyar mozik műsorára a 2016-ban a Mindenki című filmmel Oscar-díjat nyert, fiatal magyar rendező, Deák Kristóf egészestés játékfilmje, Az unoka. A mű témája egy, az utóbbi évtizedben a mobiltelefonok elterjedésével hazánkban is egyre gyakoribbá váló bűncselekmény, amit a köznyelv „unokázásnak” nevezett el.

Az „unokázásnak” az a lényege, hogy egyszer csak – gyakran éjnek évadján – az idős ember telefonja megcsörren, s egy magát hivatalosnak kiadó személy arról tájékoztatja a hívott felet, hogy gyermekét vagy unokáját baleset érte, s gyors anyagi segítség kell.  A pénzt a megszeppent idős emberrel vagy átutaltatják, de még gyakoribb, hogy érte mennek, s utána soha többé nem lehet őket megtalálni, mivel a szám, amiről hívtak, egy pár hívásra alkalmas, eldobható SIM-kártyáról történt.

Deák Kristóf filmje ezt az átverést szomorúan és ijesztően, de egyben figyelmeztetően emberközelivé teszi egyrészt azzal, hogy hiteles és jelentős életművel rendelkezdő, idősebb színészeket – mások mellett Jordán Tamást, Hámori Ildikót, Mikó Istvánt, Pogány Juditot – vett rá, hogy játszanak a filmben. Másrészt pedig azzal, hogy egy hagyományos műfajt, az áldozat általi nyomozás bűnügyi filmtípusát választja.

A film elején megismerjük a még kissé tesze-tosza, a nagypapájával harmincévesen is együtt élő főhőst, Rudit (Blahó Gergely). Mivel a szívbeteg és fizikailag nagyon gyenge nagyapjával történt az átverés, saját kezébe veszi az ügyet, s a sokkal lassabban mozgó hatóságokkal szemben maga nyomozza ki a tetteseket, többször is életveszélyes helyzetekbe kerülve. Ezzel a film semmiképpen sem akarja azt sugallani, hogy legyünk hasonló helyzetben mi is önbíráskodóak. Sőt! A film végén, amikor a közben a bűncselekmény okozta sokkhatás miatt a kórházban végül meghalt nagyapja miatt is sokan azt várnák, hogy „cserébe” az unoka végzi ki a bűnözők főnökét, végül a rendőrséget hívják. Mert a főhős meggyőzi magát arról, hogy ő nem süllyedhet a primitív bosszúállás szintjére. Inkább a közben megismert idősebb barátaival (akik hasonló átverések áldozatai voltak) egy segélyvonalat hoz létre, az ilyen típusú bűncselekmények megelőzésére, és az idősek mindennapi életének megsegítésére.

A kiválóan fényképezett, gyorsan pörgő film képkockái alatt az ember egy percre sem unatkozik. Végig ott vibrál bennünk a gondolat, amit a film nélkül talán nem is fogalmaztunk meg ennyire pontosan: igen, bármennyire is megdöbbentő, de az idősebb ember, akinek szűkebb a kapcsolati hálója, unokája és gyermeke érdekében hirtelen és váratlanul szinte bármire rávehető. Mert ott, abban a különleges szituációban is mindenképpen segíteni akar. Úgy érzi, hogy utolsó fillérjét is át kell adnia, ha arra szeretteinek sürgősen szükségük van. Ezzel együtt pedig kirajzolódik előttünk egy társadalom, amely nagyon gyakran hagyja egyedül saját időseit, akik legföljebb egymástól kaphatnak segítséget nehéz helyzeteikben. Természetesen az idősek nagyrésze feltalálja magát: általában jól érzik magukat egymással, örömtáncolnak, klubéletet élnek, tanulnak, interneteznek, de nagyon sokan valójában a saját generációjukon kívül gyakorlatilag „láthatatlanok” a fiatalabbak számára – nem is veszik őket észre, s nem is számolnak velük semmilyen tekintetben. Egyszerűen nem érdekesek már.

Deák Kristóf filmjének megtekintését éppen azért, hogy nehogy beleessünk egy ilyen csalás-csapdába, kötelező házi feladatként adnám az 50 felettieknek, de a leírtak alapján az is látszik, hogy az 50 év alattiaknak is van mit tanulniuk: figyeljetek idősebb szüleitekre, nagyszüleitekre, ne hagyjátok őket kiszolgáltatottan a rosszindulatú és bűnöző embereknek! Ezzel együtt pedig köszönet és hála a nagyon tehetséges, idén 39 esztendős, fiatal magyar rendezőnek, hogy ezt a témát választotta!  

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Fotó forrás: Youtube

2022.02.18.

A Hétvége című regény „sztorija” kedves, egyszerű történetvezetésű, mégis a maga módján eredeti: három idős asszony – Jude, Wendy és Adele – azért gyűlnek össze egy vidéki nyaralóban, hogy rendezzék elhunyt barátnőjük holmiját. Ezzel búcsút vesznek nemcsak a szeretett baráttól, hanem a mindhármukhoz közel álló háztól is.  Charlotte Wood olvasmányos regénye a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Egy olyan írói világ előtt nyitja meg a kaput, amely a magyar olvasók előtt ritkán tárul fel, ugyanis ausztrál alkotók műveit nem gyakran olvashatjuk magyar nyelvű tolmácsolásban.

Charlotte Wood regénye azt mutatja be, hogy hogyan formálják át a barátságokat az eltelt évek, illetve mi történik akkor, ha a valóság kendőzetlenül a napvilágra kerül és mindenki próbál önmagához is őszinte, hű és kritikus maradni. Hűségről, öregedésről és az élet szépségeiről szól ez a modern ausztrál regény.

Az írónő fokozatosan építi fel a barátnők karaktereit. Jude maximalista, mindenkit irányítani akaró erős személyiség, aki már évtizedek óta egy nős és gazdag férfi szeretője. Főnökösködik, ám már alig várja, hogy kettesben maradjon a házban a később érkező szeretőjével. Wendy már régóta özvegy, írói és tudományos pályája sikeresen telt, amit visszasír. Szinte semmi kapcsolata nincs középkorú gyerekeivel; egyetlen hűséges társa a vele együtt érkező, sajnos már szinte haldokló kutyája (Finn), akitől folyamatosan búcsúzik. Adele energikus, kritikus, tehetséges és egykor ünnepelt színésznő, aki hetvenen túl már nem kap jelentősebb szerepeket, amit nehezen dolgoz fel.

A hetvenes éveikben járó barátnők újra gondolják az egymáshoz fűződő, több évtizedes baráti kapcsolatukat és emberi viszonyukat. Miközben elveszített barátnőjük, Sylvie múltjának elemei között járkálnak, szembe kerülnek a saját múltjukkal is, ami sok közös elemet hordoz. Saját életükkel is számot kell vetniük, hogy sok mindent megérthessenek. Ez a „múltrobbanás” eleinte érdekes számukra, ám minél több minden kerül felszínre, annál kellemetlenebbé, sőt terhesebbé kezd válni, ám mégis végig kell csinálniuk. Az együtt töltött hétvége felszínre hozza a korábban szőnyeg alá söpört, régi konfliktusaikat, és a három nő elkezd azon gondolkodni, hogy egyáltalán mi kötötte össze őket ennyi évtizeden keresztül, és valójában miért is voltak barátok.

A három, egymástól meglehetősen eltérő hátterű, mentalitású és habitusú hetvenes éveiben járó barátnőt az író egy vidéki nyaralóban helyezte el, ahol kibontakoztatta a barátságuk történetét.  Ez a kibontakozás olykor indulatot sem nélkülöző történetekben jelenik meg, ahol olyan jelentős témákról is szó esik, mint az öregedés, a halandósággal való szembenézés, az emberi kapcsolatok elhasználódása, a meghozott kompromisszumok érdemessége és az élet végén elkészített összegzés fontossága. A barátnők – mindegyik a maga módján – életmérleget vonnak, de ez a „mérleg” hol kegyetlenül őszintére, hol pedig fájóan valóságosra, azonban mégis emberire sikerül. Ugyanis számot ad életük fordulatairól: lehetőségekről sikerekről, mulasztásokról és döntéseik következményeiről.

A három barátnő között kulminálódó konfliktusok regényesített feldolgozása annak ellenére elgondolkodtató, hogy nemcsak a földrajzi, hanem a kulturális távolság is hatalmas. Minannyian másként látják és élik meg a világot, ám a baráti évtizedek mégis egybe forrasztották őket, miközben együtt számolják fel közös barátnőjük földi hagyatékát és emberi örökségét. Miután könnyedén van megírva a regény, ezért a mondanivalója itt, nálunk magyar nyelven is hasonlóan „szól meg”, hiszen emberi értékeket és mai emberi problémákat közvetít.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész 

Címlapkép: Részlet a regény borítójáról

Majdnem negyven esztendővel ezelőtt, 1983-ban írta meg Kurucz Gyula a Lukács evangéliuma című regényét*, amely megelőzte a korát és a rendszerváltást. Olyan kérdéseket feszegetett, mint például: mit tehet egy falusi rendőr 1952-ben, ha minden kísértésnél erősebb benne a tisztesség, a felelősség és a református hit? A szerző azt mutatja be, hogyan képes egy személyiség vagy egy közösség az emberiességét és az erkölcsi tartását különböző élethelyzetekben megőrizni.

Kurucz Gyulával, az Állambiztonsági Levéltárban találkoztam utoljára, 2015 nyarán, mindketten ott kutattunk. Már halálos beteg volt, alig ismertem meg, teljesen le volt fogyva és külsőleg megváltozott. Kimentünk a folyosóra, hogy ne zavarjuk a kutatókat és a folyosón mondta el, hogy végstádiumban van. Egymásba kapaszkodva némán álltunk és sírtunk percekig.

Gyulát húsz éve ismertem, több szállal kötődtünk egymáshoz. Annak nézett utána halála előtt a levéltárban, hogy bizonyos hazai körök mi alapján kiáltották ki őt ügynöknek annak idején, amikor németországi kulturális diplomata volt, ugyanis nem szeretett volna úgy „távozni”, hogy nem járt ennek utána. Átbeszéltük az egészet és egy érdekes történet rajzolódott ki, ugyanis az igazi ügynök, aki jó ismerőse volt – Gyula tudtán kívül – évekig informátornak használta fel és a baráti beszélgetéseiken elhangzottakat Gyula nevében jelentéseket írva adta le. Kiderült az is, hogy ki volt az illető, de aztán régebben eltüntették az illető iratanyagát. Ilyen is volt… De Gyula igazi író volt, megírta az életét, és benne ezt a mozzanatot is, ami zavarta őt évekig – megfelelő dramaturgiával – harminc oldalon, mert több ideje már nem volt.** Sajnos a neveket nem írta ki, csak monogramokat, pedig megérdemelték volna az illetők, de Kurucz Gyula nemcsak jó író volt, hanem jó ember is.

Kurucz Gyula alapos lélekismerőnek bizonyult nemcsak az életben, hanem a regényében. Az általa teremtett emberi sorsokon keresztül belehelyezkedhetünk a diktatórikus történelmi korszak lélekölő kegyetlenségeibe. A regényben legabszurdabbnak tűnő élethelyzet is valóságot tükröz, hiszen létezett ahhoz hasonló. Mint például a nemesi családból származó Korom Barna élettörténete, aki kiképzőtiszt lett, majd átlép rajta is a történelem, és egy koncepciós per áldozatává válik. Éppen úgy, mint ahogyan a történelem során Pálinkás Antallal leszámolt a saját rendszere, aki eredetileg őrgrófként élt, majd 1945 után saját társadalmi rétege és hazája árulójává vált.

Kurucz regényében egy hölgy fölvillantja az érzelem lehetőségét a főszereplő, Lukács számára, de besúgóként a rendszer kiszolgálójává válik. A falu református lelkésze is belesimul a rendszerbe, majd belátja tettének ellentmondását és erkölcstelenségét, azonban a rendszer áldozatává válik, és híveit ellenállásra buzdítja.

A regény értelmezésében fontos szerepe van a címnek, amely az evangélium műfaját idézi. Kettős jelentés alkalmazható a megfejtéshez: egyrészt, mint az újszövetségi rész, amely Jézus könyörületességét példázza, másrészt a főhős életútjával vonható párhuzamba, amely a szenvedéseire, majd önfeláldozására vonatkozik. A cím arra a sorshelyzetre való utalás, amely emberi életek tragédiáit hozza emberközelbe, s mint ilyen mintát is nyújt az örök emberi értékbe vetett hit melletti – végsőkig tartó – kiállásról.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

* Kurucz Gyula: Lukács evangéliuma, Szépirodalmi K., 1986; Kortárs K., 2000; Kairosz K., 2008.

** Kurucz Gyula: Mire (kire) jó egy ügynök?, Életünk, 2016, 7. sz., 10–38. old. http://epa.oszk.hu/03100/03119/00016/pdf/EPA03119_eletunk_2016_07_010-038.pdf

Közelről nem ismertem Mándy Ivánt, csak pár alkalommal találkoztam vele személyesen a Lyukasóra egykori szerkesztőségében. Elegáns felöltőben és nyúlszőr kalappal a fején maradt meg az emlékezetemben, szürke öltönyben, kék cipőben, amihez kék színű övet hordott.

Mándy Iván a Batthyány-örökmécsesnél lakott, s nem olyan régen kicsit visszatért hozzánk (pedig már 27 éve annak, hogy eltávozott), ugyanis az elmúlt évtizedben volt egy reménykeltő kis reneszánsza. Az elmúlt években ugyanis az alábbi kötetek jelentek meg: Mándy Iván: Ma este Gizi énekel (2013); Darvasi Ferenc: Köztünk vagy, Beszélgetések Mándy Ivánról (2015); Mándy Iván válogatott levelezése, Darvasi Ferenc szerkesztésében (2018). Rendszeres olvasója voltam a Lyukasórában és máshol, s ma is gyakran leveszem a polcról valamelyik kötetét.

Mándy nem kapott a sorstól könnyű életet. Hamvas Béla a függetlenségéért cserébe egy Isten háta mögötti, vidéki raktárban kényszerült dolgozni. Mándy pedig az ’50-es években mindenféle rossz munkát is elvállalt annak érdekében, hogy fenn tudja tartani magát, és szabadidejében – mindentől és mindenkitől függetlenül – az írásnak élhessen. Később, egy interjúban azt vallotta önmagáról: „pálya széli figura vagyok”. (Interjú Mándy Iván íróval a Duna TV „Esti kérdés” című műsorából, Magyar Szemle, 1995, 11. sz.) Eszéki Erzsébetnek mondta el, hogy „azt kellett eldöntenem, akarok-e élni vagy sem. S mert akartam, írni meg szerettem, nem maradt más választásom, mint várni, közben elvállalni egy csomó kulimunkát.”

Ez igazán húsbavágó volt az író számára, mert egzisztenciálisan nem élt könnyen. Harmincegy évesen, 1949-ben még megjelenhetett, s a Vendég a palackban című novelláskötettel jó előre lezárta ifjúkori írói korszakát. Finoman fogalmazott, mert ezt az elnémulást, mint polgári író úgy határozta meg: „akkortól megszűntek a kávéházak, például a Centrál”, ahol Babits és Kosztolányi szelleme még jelen volt. Ezzel együtt megszűnt az irodalmi folyóiratok egy része, az Újhold, a Magyarok stb. Évekig nem jelenhetett meg Mándytól kötetbe gyűjtve semmi. A forradalom után azonban változás következett, mert 1957-ben kiadták a Csutak-regényét. Nyolc évig tartó némaság szűnt meg ezzel az ifjúsági művel, vagyis Mándy harmincas éveit, alkotói korszakának jó részét ez a letiltás töltötte ki. Komáromi Gabriella fogalmazta meg vele kapcsolatban: „azok közül való, akik »száműzetésben«, kényszerpályán írtak, átdolgoztak, fordítottak a gyerekvilágnak” (K. G.: A gyermekkönyvek titkos kertje, 1998).

Nem véletlen, hogy jelentős Mándy-dedikációgyűjteménnyel rendelkezem, egy időben antikváriumos ismerőseim előszeretettel tették félre számomra rövid, de mindig frappáns könyvbejegyzéseit. Örömmel vettem kézbe évekkel ezelőtt Darvasi Ferenc kötetét, amelyben beszélgetett – mások mellett – a rokonaival, az Aulich utcai szomszédaival, a Különlegességi Cukrászda pincérnőjével. Telitalálat Mándyról ez a fent említett, 2018-ban megjelent kötet, amelyben az interjúkkal sikerült visszaadni emberi részét, s a kor hangulatát is. Híradás a maiaknak egy olyan íróról és emberről, aki olyan finoman volt jelen, hogy nagyjából láthatatlanná tette magát, mert irtózott mindennemű feltűnősködéstől, ami a mai celeb-világban nem létező életjelenség. Úriember volt, a hangulatok mestere.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Granasztói Pálnak (1908-1985), mint írónak a neve és munkássága eltűnt a köztudatból. Nem mintha nagyon mélyen benne lett volna az irodalmi életben, ugyanis az Aczél György féle irodalompolitikai rendszerben a „tűrt” kategóriába tartozott. Támogatott nem lehetett, mert a Párt tudta, hogy nem híve a rendszernek, ráadásul „polgári elem” volt. De nem hangoztatott semmiféle rendszerellenességet, ezért eltűrték, mert végezte a hivatali dolgát.

Granasztói ugyanis a Műegyetemen várostervezést tanított, hiszen eredetileg Ybl-díjas építészmérnökként élt és alkotott. Közben érdekfeszítő visszaemlékezéseket írt, és műveiben színes korrajzokat festett. Kortársai számára feledhetetlennek számított – a mára teljesen elfeledett – az 1961-ben megjelent Vallomás és búcsú című családtörténeti emlékirata, valamint az 1984-ben napvilágot látott Ifjúkor a belvárosban című önéletrajza. Ezekben azt mesélte el az író, hogyan élt, mint értelmiségi és polgár 1945 előtt, ami nem zavarta a kommunista irodalompolitikát – mint ahogyan Szabó Magda polgári regényei sem –, ugyanis kasszasikernek számítottak ezek a művek, és egy réteget, az úgynevezett egykori „úri” réteget kiszolgálta. (Ezzel is azt bizonyították a vezetők, hogy Magyarországon a népi demokrácia jól működik.) Hasonló élményt jelentett abban a korban olvasni Passuth László történelmi könyvsorozatát is. Granasztói sem terjesztett rendszerellenes dolgokat, nem agitált a kommunisták ellen, úgyhogy eltűrték őt, s ez volt a szerencséje, és a mi szerencsénk is, mert ezek a művek a könyvtárakban megvannak, illetve most egy kötetbe szerkesztve megjelenhettek.

A Magvető Kiadó 2015-ben (újra) indított sorozatában, a Tények és tanúkban jelent meg: Egy patrióta élete Magyarországon, a XX. században címmel Granasztói emlékirata. A visszaemlékezését egyértelműen az utókornak állította össze, amelyben megtalálhatóak a korábbi – önmagáról és családjáról – írt munkái is. Granasztói műve hét évtizedet ölel át Magyarország történetéből: kezdve a Monarchiában töltött gyermekéveitől, folytatva a két világháború közötti életeseményeivel, amikor mint ifjú építész kezdett befutni, majd az 1945 utáni átrendeződésről ír, s 1956-ról, valamint a Kádár-korszak viszontagságairól. Finom tollú írónak számít, aki a kötetben így szól az olvasóihoz: „Az írottakat a 20. század végének, sőt esetleg a 21.-nek, helyesebben: a jövő évezred első századának szánom, amikor már érdeklődés támadhat a közelebbi múlt iránt.” Bízzunk ebben az érdeklődésben és abban is, hogy a visszaemlékezés élményt nyújt a korszak iránt érdeklődő olvasóknak!

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész, Fotó: Magvető Kiadó

Nemrég azon kaptam magamat, hogy még nem ajánlottam itt verseskötetet. Nem tudom, hogy miért, nincs okom erre. Ám azonnali megoldást jelent, hogy a közelmúltban egy költő barátom a kezembe adta A törődés eredete című kötetet.

Bagi Iván humoristaként vált országosan ismertté, pedig számos kötet szerzője is. Egy vele készült interjúban olvastam, hogy kamaszkora óta ír verseket, amelyeket egybegyűjtött, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. pedig felkarolta és jóvoltukból szép külsőben megjelenhettek.

A kötet szerzője eredeti figura, a humor fenegyereke, aki olykor a képernyőről ugyan egykedvűnek, sőt érzelemmentesnek látszik (ami lehet egy póz is). Mindezt mintegy megcáfolják magas érzelmi hőfokon izzó költeményei. A kötete elején megállapította, hogy nem tud és nem is akar show-költészetet művelni, vagyis megrendelésre írni „Tesco-szatyros” kollégáknak. A világ legjobb verse című költeményében meg is fogalmazta: „Egyedit játszom, és jól érzem magam, / s közben úgy pörgetem / a semmi napjait, / hogy ujjamon lógjon az igaz.”

Kissé József Attila parafrázisát olvashatjuk; hasonlít ahhoz, amit éppen 85 évvel ezelőtt (1937. januárban) írt a költő: „Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit”. Bagi már régebb óta megtalált, eredeti hanggal jelentkezik, talán ez a pár sor az ars poetica-ja is lehetne. Vallomásos elbeszélő- és szemléletmódja áthatja az egész kötetet, amely egyben gyerekkorának is az érzelmi lenyomata. Mert mikor ír valaki? – akkor, ha valamiyen tapasztalását, életigazságát vagy fájdalmát, esetleg örömét szeretné rögzíteni, kiadni magából. Bagi Iván nem könnyű ifjúkora, árvasága, magánya, árvaházi élete, szeretetéhsége, apa és anyahiánya is elhelyezkedik a felnőttkori érzésvilága hátterében. A Szerelem című versében vallja: „Történt, ami történt, a seb heggé válik. / Amikor az ember anya és fiú marad, / és Isten örül csendes örömének. / A kósza szél is gyorsan változik, / kiszámíthatatlan intenzitással / felkavarja a hajnal hűvösebb rétegeit, / melyet megkímélt a napsütés. / A vérünk zene nélkül elhalna. / Szerelmesek voltunk mindig az élet forrásába, / mely oszthatatlan elevenséggel ajándékozta meg / a létezésünket. / Megnyertük egymást, Anya. / Örökre.”

Meglehetősen beszédesek a korábbi köteteinek a címei is, amelyek mintegy nyitott könyv, vallanak a szerzőjükről. Első műve: Egy zsugorodás története 2005-ben látott napvilágot. Csak szeretet legyen! – címmel írta meg 2014-ben az élete történetét, korábban a Kiszorított élet címmel jelentette meg egy másik munkáját. Majd A hűség árvája következett 2015-ben. Ezt a mostani 116 oldalas kis könyvét is élet- és önazonosnak és szívszorító sorai miatt hitelesnek érezhetünk. Babits fogalmazta meg, hogy mi lehet egy mű leglényege: egy új attitűd az élettel szemben. Bagi Iván költeményeit ilyen új attitűdnek tekinthetünk, ami miatt líraszerető olvasóknak ajánlom ezt a szép vereskötetet!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: Bagi Iván Facebook oldal

Az Odaadó Portálon a tavalyi évben elindított Öröm az olvasás és az Útmutatás a jó életre (rövidebben: Jó élet) „rovatok” összeolvadnak és a jövőben Olvasóklub címmel jelennek meg. A cikkek szerzője továbbra is Arday Géza, József Attila-díjas irodalomtörténész, író, tanár.

Izgatottan kezdek bele ebbe a félig új munkába, amelyben folytatom az aktuális szépirodalmi, történelmi és lélektani olvasmányélményeim bemutatását. Ezt azzal a szándékkal teszem, hátha kedvet tudok teremteni egy-egy közelmúltban megjelent vagy régebbi könyv elolvasásához. Tudom, hogy ez nemcsak kedv kérdése, hanem több minden más is: leginkább anyagi kérdés is…

Én rendületlenül és lelkesen írom a rövid könyvismertetőimet, és emellett – szerkesztőségi kérésre – egy újabb fába is belevágom a fejszémet. Olyan szerzőkkel és művekkel is elkezdek foglalkozni, akik (és amelyek) az elmúlt időben valamiért – szerintem – indokolatlanul feledésbe merültek. Ez az idei terv, amelyet remélem sikerül az igényeim szerint megvalósítani és egy-egy műre vagy alkotóra úgy ráirányítani a figyelmet, hogy mindannyiunk örömére emberi dolgokat és pozitív energiát „sugározhassanak” ezekben sokszor nem könnyű, járványos időkben. Nagyon bízom a további érdeklődésükben!  

Az idei első kötet, amit szeretnék bemutatni: a népszerű pszichológus, Szondy Máté Hogyan tudnék továbblépni című könyve. Ez a formás, kis alakú munka a bosszú és megbocsátás lélektani folyamataival foglalkozik. Mind a két fogalom nagyon is emberi, és a mindennapjainkat kísérő érzés és élmény, hiszen olykor súlyosabb sérelmeink után szinte észrevétlenül – a múltból eredő beragadással – egykori érzéseink foglyává válhatunk.

Mindez kihathat a jelenünk megélésére is, mert a figyelmünket egy-egy múltbéli fájdalom (nagy veszteség, jelentős fájdalom, komoly méltánytalanság megélése vagy átható bosszúvágy érzése) köti le. Tegyük hozzá: feleslegesen! Ráadásul ez párosulhat bűntudattal és szégyenérzettel is, amiért képtelennek érezzük magunkat megbocsátani, sőt olykor még agresszív gondolatok is életenergia veszteséget okoznak.

Szondy Máté műve azt a kérdést járja körül, hogyan tehetjük le azokat a terheinket, amelyeknek a cipelése sokat kivesz belőlünk. Segít abban, hogy „gondtalan” és értelmes életet élhessünk. Azzal is foglalkozik a szerző, hogy milyen testi és lelki hatásai vannak a bosszúvágynak és a megbocsátásnak. A fiatal pszichológus tudományos igényességgel írta meg a könyvét, ám közérthető módon és – őszintén megállapíthatom – lebilincselő stílusban. Szinte nem lehet letenni, ami egy jól megírt könyv igazi ismérve. Az általa felajánlott, önállóan is végezhető gyakorlatokat a továbblépésünk érdekében építette bele a 280 oldalas munkájába.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Fotó: a szerző felvétele

Szávai Gézának Az életed, Polcz Alaine címmel és Asszony a hátországban alcímmel jelent meg nemrég egy – számomra nagyon érdekes – emlékező kötete. Most fejeztem be az olvasását, amely hatással volt rám, még nem dolgoztam fel magamban az olvasottakat (ezt még meg kell tennem) – ráadásul nagyon gazdag képmelléklettel is rendelkezik a kötet, amely szintén hatással volt rám.

Sok emlék jött fel bennem Szávai Géza kötetének a hatására. Be kell vallanom, hogy a Gyermektelen írók a diktatúra idején című könyvem megírásához nagyban hozzájárult Polcz Alaine. Pontosabban először a könyvei indítottak el a gyermektelenség témakörével való foglalatosságban.

Mészöly Miklós író 1949-ben vette feleségül Polcz Alaine-t. Súlyos anyagi gondok között, egyik napról a másikra éltek a Rákosi-korban. Polcz Alaine erre így emlékezett: „Sokszor ennivalóra sem volt pénzünk. Az nem is volt fontos. Az viszont nagyon, hogy változtathatatlannak tűnt a helyzet a politikai adottságok miatt.” Mészöly Miklós csak 1956 után állhatott elő, jelenhetett meg önálló kötettel. „A forradalom leverése után kapták az írók a csomagokat külföldről. Nyugati írók magyar íróknak küldtek csomagokat. A »nyugati« ruha, még ha használt is, akkor még nagy dolognak számított. Füsi Jóska írta: Hálóinget kapott a feleségem Camus-tól.”

Mészöly Miklóst Szigeti László kérdezte meg a gyerektelenség kérdéséről: „Ne haragudj, úgy tudom, hogy nem született, mégis megkérdezem: született-e valamelyik kapcsolatodból gyermeked?” Mészöly azt válaszolta: „Nem, nem született. Nincsen családom… Az érzés azonban, hogy hiányzik a gyermek, viszonylag későn jött elő. Ali (Polcz Alaine – A szerk.) a háborúban borzalmas dolgokat élt át. Tönkretették őt. Isteni szerencse, hogy életben maradt. Már a házasságkötésünkkor nyilvánvaló volt, hogy nálunk nem lehet szó gyermekről.”

Polcz Alaine igen jelentős szépirodalmi munkájából (Asszony a fronton, Egy fejezet életemből) szeretnék idézni, ami az írónő személyes vallomása. Ő is egyike volt azoknak a kiszolgáltatott és védtelen asszonyoknak, akiknek át kellett élniük a szovjet „felszabadító” katonák atrocitásait. Ennek következtében súlyos betegségeket kapott: „tbc-s has- és mellhártyagyulladás, izzadmánnyal mind a kettő, és társfertőzésként gonorrhea”. Majdnem belehalt. „Akkor már nem tudtak mást kitalálni – írja Polcz Alaine –, röntgenbesugárzásra küldtek, hogy a hasi fertőzést felszámolják. Arra gondoltak, hogy a tébécés folyamatot a gonorrheás társfertőzés súlyosbítja. Hordágyon tettek a röntgenkészülék alá, rám állították a sugarat és ott hagytak. Aztán a hordágyon visszavittek és lefektettek az ágyamra […] A harmadik kezelés után gyanút fogtam, és megkérdeztem, hogy mi ez. Mondták, hogy röntgen mélybesugárzás. – De ugye akkor steril leszek – kérdeztem Haynalt –, sose szülhetek, mert steril leszek? – Azt válaszolta: Sose fog szülni, ezzel a hassal nem lehet szülni.”

Drámai erejű a regény, amelyet irodalomtanárként a megjelenés évében kötelező olvasmányként jelöltem meg az érettségiző osztályom számára. Az elemző óra előtt arról beszélgettem az írónővel, hogyan tanítsam a regényét, illetve annak mondanivalóját; és akkor a teraszán nekem adta a témát, amiből megszületett a könyvem, a Gyermektelen írók a diktatúra idején. Ennek egy fejezetét elvittem Polcz Alaine-nek és Mészöly Miklósnak jó tanácsért, jóváhagyásért, biztatásért, hiszen kettőjük életéről szól. Azután eltelt pár hét, és telefonhívás helyett elkezdtünk levelezni egy új köteteről. (Arday Géza: Gyermektelen írók a diktatúra idején című kötete 2013-ban jelent meg – A szerk.)

Néhány hónappal ezelőtt pedig megjelent Hernádi Mária és Urbanik Tímea szerkesztésében a Szorongatott idill című kötet (is), amely két házaspár baráti levelezésének egy részét dolgozza fel 1955 és 1997 között. Ez a négy ember: Nemes Nagy Ágnes és férje, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és felesége, Polcz Alaine. Rendkívül érdekes kortörténet, még ha sokan nem is szívesen olvasnak levelezést, de a lényege a kötetnek az az emberi kapcsolódási viszony, amely ezt a négy alkotót összekötötte egymással négy évtizeden keresztül, s ennek fő motorja éppen Polcz Alaine volt.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész