2009 óta tartok az ország különféle pontjain előadásokat az időskori szexualitásról, s mivel nem vagyok szexuálpszichológus, szövegemben és a hozzá kapcsolódó bemutatókban elsősorban a társadalomtudományi kutatásokra és a témát bemutató műalkotásokra fókuszálok. Bemutatom azt, hogy előbb a modern, majd a hatvanas évek közepétől a posztmodern ember számára az egészségesebb élettel összefüggésben egyre jobban kitolódik a szexuális aktivitás lehetőségének a határa, s ezt a kutatások a világ minden részéről egyértelműen igazolják. Ezzel együtt beszélek szép filmekről, a német Kilencedik mennyországról vagy a magyarok készítette Szerelempatakról, amelyek bemutatják a témát, hiteles és pontos formában.

Ebben az írásomban azonban máshonnan közelítek: két mítoszról kívánok beszélni, amelyek akadályozhatják az időskori szexualitás megélését vagy kiteljesedését, vagy éppen azt, hogy valaki gond nélkül forduljon el ettől a témától, mert számára már nem tartogat érdekességet, fontosságot. Az egyik mítosz a régebbi, az előítélet mítosza. Az idős ember már ne okozzon örömet a társának, de a saját testének sem, olvasson, kötögessen, nézzen tévét vagy internetezzen – mondja ez a mítosz. Az időskori szexualitás tehát egy sajátos aberrációnak látszik, ebből a nézőpontból.

Ezzel a megközelítéssel rendkívül sokszor lehet találkozni, még társadalomtudományi kutatásokban is, ahol a témáról elfelejtik megkérdezni az idősebbeket, gondolván, hogy ők már nem érintettek, ők már nem gyakorolják a testi szerelmet, és jobb is, ha nem teszik. De a társadalom széles rétegei ma is saját magukra tekintve is gusztustalannak és elfogadhatatlannak tartják azt, ha arról gondolkodnak, hogy idős emberek testileg is szerethetik egymást, s az undor még csak fokozódik, ha ezzel kapcsolatban látnak egy filmet vagy esetleg személyes élményt élnek át. Holott egymást szeretni, akár a halálig teljesen természetes dolog.

A másik mítosz pedig a kötelezőség mítosza: mindenképpen aktívnak, sikeresnek és még inkább fiatalosnak kell maradnia az embernek, akár az élet utolsó percéig, s ebben elvárásként jelenik meg a szexuális aktivitás megőrzése is. Ez a posztmodern mítosz arra veszi rá az embereket, hogy testüket megerőltetve edzenek, botox-kezelésekre menjenek, s szedjék akár a potencianövelőket is, akkor is, ha már nincs különösebb kedvük és vágyuk a szexualitáshoz. Az idősödő testet ez a mítosz a másikhoz hasonlóan szintén gusztustalannak, de egyben legyőzendő, kijavítandó feladatnak tekinti, holott minden kornak megvan a maga szépsége.

Azt hiszem, hogy egyik füstparipára sem szabad felülnünk. Az az ember is lehet boldog, aki 50, 60 vagy 70 év után teljesen felhagy az aktív szexualitással, és érezheti sikeresnek magát azért, mert szép gyermekei vagy szakmai sikerei vannak, vagy éppen egy jó baráti társaság veszi őt körül. És az az ember is teljesnek érezheti magát, aki „segédeszközöket” vesz igénybe, hogy a korábbihoz hasonlóan élje meg a szexualitás örömét, akár 70 vagy 80 éves kora felett is. Ahogy az is, aki segédeszközök nélkül, egy jó társsal megéli a boldogságot. Mindenki eldönti, hogy mit szeretne, mi az, ami ebben a témában őt teljessé és boldoggá teszi, a törvények és a fizikai képességek határain belül.

A szexualitás, amióta világ a világ, elsősorban arról szól, hogy két ember úgy szereti egymást, ahogy mindkettőjüknek a legjobb, vagy legalábbis törekednek erre. Így általános szabályokat, elvárásokat és mítoszokat nem érdemes felállítani, legyenek azok tiltók vagy kényszerítők/serkentők. Hagyjuk meg időseinknek ezen a téren is a döntés szabadságát, ők pontosan tudják, hogy mit szeretnének, a mítoszokat pedig engedjük tovasuhanni az életünktől!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2021.12.28.

A szerző Marcin Wicha, 50 éves lengyel író és grafikus, akinek a könyve magyar nyelven Mihályi Zsuzsa fordításában nemrég a Typotex Kiadónál látott napvilágot. Az elbeszélő az édesanyja halála után az általa felhalmozott sok személyes holmi és rengeteg emlék között találja magát. Rádöbben, hogy ezekkel valamit kezdenie kell.

Válogatás közben, a könyvek szelektálása, a bútorok és egyéb lakberendezési, valamint személyes tárgyak pakolásakor eszébe jutnak a több évtizedes családi emlékek. Ezek vidám, keserédes vagy éppen kifejezetten szomorú élmények rendszerezését jelenti. A régi és közelmúltbeli érzések feltörése arra sarkalják Wichát, hogy viszonyuljon az emlékeihez, s ezeken keresztül átgondolja az édesanyjához fűződő kapcsolatát, és egyben a saját helyét a világban.

Szüleink nemzedékének, a háború idején és közvetlenül utána született gyerekek – ahogyan a szerző fogalmazott – „gondtalanságra programozott” generációjának súlyos történelmi és lelki örökséggel kellett szembenéznie. Ezt nem könnyítette meg az, ha történetesen egy zsidó családba születik valaki. A kommunista Lengyelországban ugyanúgy, mint Magyarországon,  az elhallgatáspolitika uralkodott. A rendszerváltás után az addig lappangó antiszemita hangok sajátos beszéd- és viselkedésmódra nevelték a következő nemzedékeket.

Az író édesanyja neves lengyelországi pszichológus volt, aki anyaként, feleségként és nagymamaként is szókimondó őszinteséggel, morális tartással és határozott ízléssel már-már öntörvényűen vette fel a harcot a rendszerszintű képmutatásokkal és hazugságokkal, sőt önbecsapásokkal is. Ezt a hozzáállást örökül hagyta fiának, aki ezáltal bepillantást enged a lengyel mindennapokba.

Két magyar téma is megtalálható a könyvben: Szabó Magda Régimódi történetéről és a golyóstoll feltalálójáról. Szó esik a szüleink nemzedékének hangneméről: „Látszatra egyszerűen beszélnek, de gondosan megválogatják a kifejezéseket. És mindig légáteresztő, vízhatlan iróniával bélelik ki a szavakat. […] Egyre eltökéltebbek, ahogy múltak az évek.” – Mert egyre célratörőbben, ha kellett, akkor nyersen fogalmaztak, hiszen ők is már áldozatok gyerekei voltak, mint amilyenek általuk mi is lettünk. A nemzedékünk jó része sokat beszélgetett politikáról és történelmi helyzetekről otthon, amikor még a szüleinkkel laktunk vagy később átmentünk hozzájuk. A szerző szinte felkiált a műve vége felé: „Nagyon hiányoznak az én őszinte és modern szüleim”.

Szép és reális vallomást olvashatunk egy gondolkodó lengyel középkorú író-grafikus könyvében az értelmiségi édesanyja világáról. Egyúttal kritikus módon emléket is állít neki: „Sok hibája volt az én anyámnak. Úgynevezett „nehéz ember” volt. Mint egy szorgalmi feladat az ötösért. Mint egy keresztrejtvény a szombati lapban. A barátai szerint a szemükbe mondta az igazat. Néha a szemükbe mondta, néha nem. De egy biztos, ha egyszer ki akart mondani valamit, senki sem tudta elhallgattatni.”  

Csak ajánlani lehet a kötetet, ugyanis egy igazán érdekes és különleges olvasmány. Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki, Typotex Kiadó, 2021, 180 old.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész 

Csányi Vilmos 86 éves akadémikus etológus, egyetemi tanár könyveit mindig várjuk és olvassuk. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, ugyanis az Open Books Kiadó jóvoltából újra olvashatjuk a professzor korábbi műveit. Eddig három „kutyás” könyve jelent meg ennél az új kiadónál: a Segítség, kutyás lettem, a Jeromos a barátom és A kutyák szőrös gyerekek.

A professzor kutyái, Bukfenc és Jeromos sokunknak régi jó ismerősünk, mert a kötet elolvasása után családtagunkká váltak. Csányi Vilmos egyetemi tanárként, etológusként mindent tud az állatok viselkedéséről, ám munkájában kutyás gazdiként szólal meg – nem, mint tudományos ember. A szerző barátjának tekinti a kutyáját, a kötet hangvétele is végig ezt tükrözi. Bukfenc már nyolcéves volt, amikor Jeromos is gazdára és családra talált.

A kötet utószava Végső vakkantás címet kapta, amelyben azt olvashatjuk, ami a mottója is lehetne: „Meg kell őszintén vallanom, hogy én Jeromost (persze Bukfencet is, meg a többieket is) emberszámba veszem. Jeromos hallatlanul fejlett szociális megértése, gazdag érzelmi kapcsolatai, utánzókészsége és a más állatfajnál ismeretlen, csak az emberéhez hasonló kommunikációs képessége bennem azt a jól megfontolt elképzelést alakította ki, hogy nem egy állattal, hanem valakivel, Jeromossal állok szemben.”

Ez a kis sárga kötet a kutya és ember barátságnak a bensőséges történetét rögzíti. De írás közben a szerző az emberi lét legfontosabb kérdéseit is megpróbálja megválaszolni, amely még izgalmasabbá teszi a mondanivalóját. A Jeromos, a barátom című könyv olvasása még az úgynevezett kutyátlanok kedvét is meghozza a kutyatartáshoz. (Jó volna, ha a kutyaellenes állampolgárokhoz is eljutna!) A gazdáknak abban segít, hogy valódi barátságba kerülhessenek a négylábúakkal, hogy mindenki átélhesse, mennyi mindent elmondanak a kutyák, ha megadjuk nekik a lehetőséget és nyitottan állunk hozzájuk. Meggyőződhetünk arról, hogy Csányi professzor szépíróként ma is éppúgy sikeres, amit az Open Books kiadása nemcsak megerősít, hanem új utat nyit a legújabb nemzedékből kikerülő olvasók és gazdik számára.

Csányi Vilmos: Jeromos, a barátom – A kutyák szerint a világ, Open Books, 2021, 166 old.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész 

Fotó: a szerző és kutyája

A világ minden részéről, Indiától Kínáig, Görögországtól az Egyesült Államokig arról számolnak be az orvosok, hogy különösen az idősebb, de a fiatalabb COVID-os betegek között is nagyon gyakori az álmatlanság. Sőt: a COVID után akár 3-4 hónappal is fellépnek ezek a tünetek. Cikkünkben azt járjuk körül, hogy ennek mik lehetnek az okai, és mit tehetünk ellene.

A COVID-fertőzés állapotában, amíg az ember beteg, nem meglepő, hogy az alvási ciklusa felborul, hiszen egyrészt maga a betegség nem engedi a hagyományos alvásciklus fenntartását, másrészt aggódik saját maga és szerettei iránt. Ebben a stresszes helyzetben a nyugodt alvás nagyon kevés embernek megy, a legtöbb beteg éjszaka felriad, nem tud visszaaludni, és nappal sem tudja igazán kipihenni magát.

Sajnos azonban a COVID után is gyakori ez a tünet (egyes szakirodalmak 70 százalék körülre teszik az arányt, az átlag pedig 50 százalék körül van), nem egyszer abban a formában is, hogy a már gyógyult ember „cikkcakkban” alszik. Azaz: pár napig jól megy az alvás, pár napig szinte semmit nem tud pihenni. Az ok jól meghatározható: a COVID nem csak az ember testét károsította, hanem az idegrendszerét is (ritkábban pedig az alkalmazott COVID-gyógyszereknek is lehet ilyen hatása). A COVID megtörte tehát azt az alapvető életritmust is, amelyet az ember korábban megszokott, a napi 7-8 óra körüli alvással, benne a széles mélyalvási ciklussal. Az idős embereknél ez fokozottan érvényesül, hiszen általános jelenség, hogy a kor előrehaladtával egyre kevesebbet tudunk aludni, és egyre kisebb a zavartalan, mélyalvási ciklus.

Felmerül a kérdés, hogy mi a teendő, hogy visszajussunk a megfelelő alvási ciklushoz? Elsőként nyilvánvalóan az a megoldás, hogy az ember végiggondolja: mit eszik és mit iszik a lefekvési előtti órákban, s tartózkodik a zsíros, nehéz ételektől.

Ezzel együtt érdemes a mobileszközök használatát is mellőzni, mivel azok az idegrendszert stimulálhatják. Helyette – pár órával a lefekvés előtt – érdemes meghallgatni egy nyugodt zenedarabot, vagy olvasni egy jó könyvet. Nagyon fontos, hogy ne „görcsöljünk rá” az alváshiányra, ne akarjunk minden áron aludni, mert lehet, hogy éppen ezért nem fog sikerülni. Sokaknak segít alvás előtt egy pohár meleg tej, vagy egy pohár bor, utóbbinál azonban fontos hangsúlyozni, hogy csak az fogyassza, aki nem szed ezzel ütköző gyógyszert!

Nagyon sokat tudnak segíteni az alváshiányon a jóga és egyéb relaxációs technikák is, amelyek segítik az ember ellazulását, a lassú átmenetet az alvásba. Szintén célszerű a zavaró körülményeket kiiktatni, különösen azokat a zajforrásokat, amelyek kizökkenthetnek mind az elalvásból, mind a nyugodt alvási állapotból. (Mondjuk ki őszintén, ha például a partnerünk csap zajt éjszaka, akár csak horkolás formájában, nem az elhidegülés jele, ha együtt kigondoljuk: ezentúl külön szobában alszunk, hiszen mindkettőnknek fontos mindkettőnk nyugalma, és teljes jelenléte a hétköznapok megpróbáltatásai idején).

Ha ezek a megoldások nem eredményeznek megoldást, célszerű valamilyen természetes anyagból készült altató teát alkalmazni, de ha végül altató-gyógyszerhez nyúlunk, azt csak a szakorvossal konzultálva tegyük meg! Amennyiben pedig az altató sem használ, akkor ne az adagot emeljük, hanem keressünk meg egy alvásszakértőt, aki speciális terápiát fog ajánlani a számunkra. Járjuk végig ezt az utat, bölcsen és nyugodtan, tudván, hogy a COVID sajnos nemcsak a testet károsíthatja, hanem az alvási ciklust is, s ez nem a mi hibánk.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2021.12.16.

Ha létezik a magyarországi szenior képzéseknek sikerágazata, akkor az mindenképpen a szenior tánckurzusok világa. Bárhol járunk az országban, mindenhol rábukkanhatunk a szenior örömtánc programokra. Nagyon sok helyen létezik zumba, tangó, sőt még hastánc-képzés is, az 50 év felettiek változatos igényeihez igazodva. Határozottan mondható, hogy időstudományi szempontból is telitalálat a táncképzés idősebb korban, hiszen ezek a komplex mozgásprogramok az agy mindkét féltekéjét megmozgatják. De pontosan mely agyi területeink mozdulnak meg és változhatnak jó irányban a tánc során? – erről szól ez a cikk.

Érdekes, hogy a tudományos kutatásokban sokáig nem volt különösebben érdekes a tánc hatása az agyműködésre. Csak nagy általánosságokban fogalmazták meg, hogy mind az egészségeseknél, mind a demencia különféle változataiban szenvedőknél a zene fejlesztheti vagy szinten tarthatja nemcsak a mozgásközpontokat, hanem a lépések tanulása és azok helyes megtartása révén a memóriaközpontot is. Sőt, az agy örömközpontja is aktivizálódik egy-egy sikeres teljesítés során, amikor dopamin (boldogsághormon) szabadul fel. Az elmúlt másfél évtizedben azonban sokkal részletesebb vizsgálatokat is végeztek, amelyek során kiderült, hogy alig van olyan agyi terület, amely nem válhat aktívabbá a rendszeres tánc során.

A PET (pozitronemissziós tomográfia)-képalkotást is alkalmazó vizsgálatok az utóbbi időben pontosan azonosították az agy azon területeit, amelyek segítik a hatékony táncot és közben pedig maguk is javulhatnak, erősödhetnek. Ezek közé tartozik Scott Edwards amerikai kutató 2015-ös tanulmánya szerint[1] négy terület: az úgynevezett motoros kéreg, a szomatoszenzoros (testérzékelő) kéreg, a bazális ganglionok (más néven: törzsdúcok), illetve a kisagy.

Ezek közül is a legfontosabb az úgynevezett motoros (mozgató) kéreg, amely egyaránt részt vesz a mozgás tervezésében, tárolásában, ellenőrzésében és végrehajtásában. Az agy középső régiójában, a motoros kéreg mellett található szomatoszenzoros kéreg felelős a mozgási vezérlésért, és meghatározó szerepet játszik például a szem-kéz összehangolásban is. A bazális ganglionok együttműködnek más agyi területekkel a mozgás pontos és zökkenőmentes koordinálása érdekében, a kisagy pedig integrálja az agy és a gerincvelő bemenetét, és segít a finom és összetett mozgási műveletek megtervezésében. (Megemlíthető még, hogy a mozgásban fontos szerepet játszik a premotor vagy premotoros kéreg is, amennyiben előkészíti a motoros kérget a mozgás végrehajtására, és hatékonyan összehangolja több részből álló mozgásokat).

Hanna Poikonen, a Helsinki Egyetem kutatója 2017-ben doktori dolgozatában saját kutatásaira alapozva bizonyította,[2] hogy egy-egy zenés darab gyakorlása során a táncosok agya gyorsabban reagált a zenében bekövetkező változásokra, mint a zenészeké, és sokkal gyorsabban, mint a zenével professzionális módon soha sem foglalkozott, a felvételeket csak megtekintő, úgynevezett kontrollcsoport tagjaié. A táncosok agya ezzel együtt erősebb szinkronizálást és aktivitást mutatott az úgynevezett théta hullámon is, amely leginkább a teljes ellazulás, például a meditációs állapotok, a hipnózis, vagy az úgynevezett flow-állapot során működik intenzíven. A théta hullámok egyszersmind olyan érzelmi- és memóriafolyamatokhoz is erősítő módon kapcsolódnak, amelyek központi szerepet játszanak minden személyközi interakcióban és az önmegértésben is. Minden túlzás nélkül állítható tehát, hogy a tánc nemcsak arra jó, hogy erősebbé, kitartóbbá és rendszerezettebbé tegyen minket, hanem arra is, hogy a théta-hullámainkat erősítve hatékonyabb önmegértéshez juthatunk, sőt: a kommunikációs képességeink is javulnak. 

Ezeket a kutatásokat látva minden túlzás nélkül kimondható, hogy a tánc a legkomplexebb szenior tanulási forma is, hiszen az agy mindkét feltekéjét aktivizálva teszi az életünket egészségesebbé és teljesebbé. Ez pedig azt jelenti, hogy akinek egészsége engedi, mindenképpen iratkozzon be egy-egy tánckurzusra, nemcsak a fizikai és lelki állapota, hanem nagy eséllyel az agyműködése és önmegértése, de társas intelligenciája is javulni fog.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató

2021.12.15.

[1] https://hms.harvard.edu/news-events/publications-archive/brain/dancing-brain

[2] https://www.helsinki.fi/en/news/healthier-world/dancers-brain-develops-unique-way 

Arday Géza József Attila-díjas irodalomtörténész és író rendszeresen bemutat egy-egy kötetet az Odaadó Közösségnek. Legújabb saját kötete a közelmúltban jelent meg Magamhoz rendeződtem címmel. Állandó szerzőnket ezúttal arra kértük, meséljen saját kötetéről, annak születéséről. 

Boccaccio az 1300-as évek közepén, a pestisjárvány idején írta meg a Dekameront, amelyet immár sok száz esztendeje olvasnak az emberek. A mostani járvány, a koronavírus okozta pandémia megbetegítette az egész világot. Karanténban élünk, kijárási tilalomban, amikor „kinn” biológiai háború tombol. Mindezt szociálisan leépülve elviseljük, közben elveszítjük barátainkat, szeretteinket, s magunk is megbetegszünk ettől a halálos kórtól. Mi, irodalmárok – az alkotás szempontjából – valószínűleg „könnyebben” vesszük a magányt, hiszen minden könyvünk, írásunk eddig is karanténban, elvonultan születhetett meg. Most valószínűleg százezrekkel vagy milliókkal többen írnak (cikkeket, novellákat, könyveket vagy akár Facebook-bejegyzéseket).

Giovanni idején nem írtak ennyien, de a maiak ezt valószínűleg kevesebb sikerrel teszik. Jómagam is így cselekedtem: az elmúlt esztendőben készített feljegyzéseimből és jegyzeteimből rendeztem össze ezt a kötetre valót. Szerénytelenül az emlékeimből rögzítek számomra jelentősebb gondolatokat és történeteket, amelyeket leginkább a hozzám közelállók számára állítottam össze, de örülök, ha kinyomtatva többeket is érdekel. Hátha! Persze tisztában vagyok azzal, hogy gyorsan elmerül mindez a milliónyi írás óceánjában, mint ahogyan a legtöbb alkotás. Az írók egy jó része így jár… A szobrász vagy a festőművész, ha önarcképet készít, a valóságot igyekszik megközelíteni; az önéletrajzíró is, ám utóbbi többnyire mégis a valótlanságot örökíti meg. Az önéletrajzok hemzsegnek a rothadó öndicsérettől: többnyire hiányzik belőlük az élet árnyoldala, a ráncok az arcról, a gondterheltség vagy a terheltség. Helyette kisimult, intelligens homlok, éles agy, nagy ész, bölcsesség, előrelátás, villámgyors elhatározás, akaraterő, elhivatottság, férfiasság, bátorság, büszkeség, öntudat és ki tudja még, miféle más tulajdonságok; a szép, jó és nemes színes hazugsága kerül papírra. Az önéletrajzban megtaláljuk azt, amilyen az írója életében szeretett volna lenni. Nem kívánok a valóságnál szebbnek vagy okosabbnak tűnni, hiszen épp ezért viszolyogtató az önvallomások jó része. Az ilyenekkel foglakozók csak olyasféle munkát végeznek, mint a temetkezési vállalat alkalmazottai: szépítgetik a koporsót, díszítgetik a ravatalt, megigazítják az illető feje alatti párnát – de a kiterített ember ettől nem lesz életszerűbb. Sőt!

Éppen ezért tetszelgés nélkül, természetes hangnemben írtam meg a magammal kapcsolatos érzéseket, gondolatokat, emlékeket és hangulatokat. Nemcsak hajdani családtörténeteink, de a közelmúltunk is tele van lezáratlan történetekkel és megválaszolatlan kérdésekkel, amelyeknek egy része epigenetikusan átörökítődik belénk. A kötetből az is kirajzolódik, hogy az élet veszélyes – és minél kevésbé az, annál kevésbé élet. Az elmúlt időkben mások bőrébe bújva több monográfiát írtam, ebben a kötetben azonban leginkább magamhoz rendezem a hozzám kapcsolódó történeteket: úgy, ahogyan megéltem őket. Egyéni emlékeim egy részét rögzítettem, s ezek meglehetősen személyes hangvételűek lettek. Talán túl kitárulkozó ez a kis kötet, ám reményeim szerint nem váltam magamutogatóvá. Epizódokba sűrítve egy meglehetősen viharos évszázad kelt életre benne. Régóta halott emberek élednek fel egy-egy történet vagy anekdota kedvéért. De az alapvetően fontos kérdésekre viszont nincsenek és nem is lehetnek végső válaszok, csupán azokat kereső próbálkozások.  

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Ilyenkor, év vége felé szinte önkéntelenül visszatekintünk az elmúlt esztendőre. Felidézzük mindazt, ami velünk történt, de olykor azt is, ami önmagunkon túlmutat és az életünket is befolyásolhatja. A „mi az, ami befolyásolhatja?” kérdés feltevése után vissza kell térnem ahhoz, amivel a Jó élet-sorozat idén elkezdődött, vagyis ahhoz, hogy nem árt olykor vagy rendszeresen jelentős gondolkodóink műveihez nyúlnunk.

Ezúttal két valóban független szellemtől és nagy írónktól vettem át egy-egy idézetet. A két személy között az a különbség, hogy az egyik külföldre ment, vagyis emigrált, míg a másik csak a belső emigrációt választotta; kivonult a világból alkotni egy vidéki helyre.  

Hamvas Béla itthon maradva azt állította: „az életet nem az dönti el, ami az embert kívülről érinti” (vagyis nem csak az), ugyanis „az élet az elhatározáson múlik”. Persze, ez így nem elegendő magyarázat, azonban szerinte „a belső aktivitás” is fontos, amit azzal egészít ki, hogy „az emberi lét nem jelenségekből, hanem elhatározásokból áll”. Az elhatározás a fejlődéshez vezető úton való első lépést jelentheti. Mindig az elhatározás az, amit a legnehezebb meghoznunk, mert azzal eldöntünk valamit, amihez tartjuk magunkat akár egy életen keresztül.

Ehhez – mármint a következetességhez – szükség van még valami fontos dologra, amit az emigráns Márai Sándor fogalmazott meg. A Füves könyvében olvashatjuk a természet végtelenségéről, illetve jellemünk és a természet erői közötti összhang nélkülözhetetlenségéről: „Egy népes kávéház is van olyan érdekes, mint az Atlanti-óceán vagy a Szahara, vagy a Kárpátok fenyőerdői. Igen, egyetlen ember, mikor megmutatja lényét és elárulja titkát, érdekesebb, mint a Mont Blanc. Csodáld a természet végtelenségét, iparkodj összhangban élni jellemeddel és a természet erőivel, de ne szégyelld és ne is tagadd, hogy a legfenségesebb természeti színjáték is meglepő gyorsan elveszti számodra igazi érdekességét és vonzerejét, ha nincs közvetlen köze általad ismert emberek sorsához”.

Nem véletlen Márai hozzáállása, hiszen emberi mivoltunk legösszetettebb, ám legfontosabb része a jellemünk. Megtapasztalhatjuk a mindennapi életünkben is, hogy leginkább erkölcsileg fejlett ember lehet jellemes, illetve jellemes ember lehet erkölcsileg fejlett. Ez nem függ össze a tehetséggel, amit „kaptunk” a születésünk pillanatában, s nem múlik az intelligenciától sem, ugyanis a jellem ereje felülmúl(hat)ja az intelligenciát. És ez így van rendjén, mert a világ fölött az Univerzumban uralkodik a rend.

Szerző: Arday Géza író és irodalomtörténész 

Év vége felé közeledve visszatekintünk az elmúló esztendőre, de ilyenkor még messzebbre is képesek vagyunk visszanézni, mert minden mindennel összefügg…. Főleg igaz ez akkor, ha már nem vagyunk fiatalok. Ki az, akiben nincs kisebb vagy nagyobb elégedetlenség a megélt évtizedei alatt átéltekkel kapcsolatban?

Úgy tűnik, az élet több örömet tartogat, ha azt érezzük: érdemes élni – és most nem materiális dolgokra gondolok – minden, életünk során átélt rossz életélmény, emberi csalódás és lelki fájdalom ellenére! Ahogyan a test tápláléka az étel, a léleknek célra van szüksége. Ha nem alakul ki konkrét cél, akkor nincs mire fókuszálni, s nehéz a gondolatainknak pozitív irányt szabni. Nem tudjuk addig a belső erőinket sem irányba helyezni, de lehet, még megfelelően használni sem, sőt, az élet több területén lagymataggá válhatunk, már-már haszontalanná, és egyben kiszolgáltatottá is, ami mások játékszerévé tehet. (Különösen, ha a közvetlen környezetünkben egy teljesen negatív személytől nem tudunk függetlenedni!) Könnyű ilyen helyzetben minket, embereket ki- és felhasználni, manipulálni és ezáltal áldozattá tenni. Amiatt írom ezt így, mert ezt pár évvel ezelőtt meg kellet tapasztalnom – sőt, láttam is ilyenfélét –, de akkor még nem tudtam, hogy ez melyik besorolásba tartozik: ajándék, büntetés vagy lecke (?), azonban a fókuszálásom hiánya miatt felhasználtak önös célok elérése érdekében, és nem vettem egyből észre, csak később, amikor már működésbe lépett egy rossz célért dolgozó közösség. – Ez most eszembe jutott írás közben, mert annyira erős még az élmény…  

Többféleképpen kibillenhetünk az egyensúlyunkból. Egyik fő ok lehet, ha rabjává válunk valamilyen vallási fanatizmusnak, vagy egy pótlékának, egy eszménynek vagy bármi ehhez hasonlónak. Az egyoldalúvá válásnak is a valódi céltalanság az oka. Ezek csak ideig-óráig „jó” pótszerek, ám nem nyújtanak hosszabb távon szellemi és fizikai vitalitást, nem fejlesztőek és pozitív képességeinket sem használhatjuk ki. A bensőnket feszítő érzés ismerős lehet, ugyanis felszínre szeretnénk törni egy lenyomott állapotból: hatni szeretnénk, tenni a „jó”-ért, de gátolva vagyunk. Sok erőre van szükség ebből a béklyóból való kitöréshez! Beindítja a szunnyadó képességeinket és mozgósítja a belső erőinket is. Ezért kell ehhez nemcsak célt, hanem jó, vagyis reális és főleg pozitívan előre vivő célt találnunk, mert a gonosz erők indítószerkezetként képesek működni és működtetni. Ezzel foglalkoznak a világirodalom klasszikus íróinak, többek között Dosztojevszkij, Thomas Mann vagy Tolsztoj lélektani nagyregényeinek java része.

A cél megléte méltó emberi viszonyokat teremthet: új helyzeteket produkál, s megszünteti a sodródást. Elkezdődik egy tudatosodási folyamat kialakulása, ami ahhoz kell, hogy észrevehessük a környezetünkben felkínálkozó lehetőségeket, amelyek továbblépést biztosíthatnak számunkra egy elégségesnek sem mondható élethelyzetből. Szükséges – akár mesterségesen is – fenntartanunk a nyitottságunkat minden életkorban, hogy akarjunk célokat kitűzni magunk elé. Ehhez a belső energiánkat is mozgósítani kell, hogy ne engedjünk a külső negatív erőknek hatni, ugyanis már ezen a szinten ez élet-halál harc.  

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész