Sajnos hazánkban elmúlt valami, amit még nem sirattunk el: kihalt az egykori kávéházi kultúra, holott a „kávéház”, mint intézmény már félezer esztendős nálunk – különösképpen Budapesten.

Az első kávéház a törökök idején nyílt, mára azonban már a New York is önmaga csillogó-villogó kulturálatlan paródiájává vált. Ennek nemcsak az egykori külföldi tulajdonos hozzá nem értése, illetve ízléstelensége az oka, hanem az a jelenség, amit úgy foglalhatunk össze: a polgári létezési forma teljes hanyatlása. 1945 után eleve a polgárellenesség volt az osztályharcos irány, ám a társadalmi átrendeződés is több évtizedes előjátéka lett a mára kialakult helyzetnek. Még a szocializmus „presszós” évtizedeiben sem volt ennyire negatív a helyzet, hiszen még jelen volt az a polgári réteg, amelyik a mozdulataiban is azt a fajta kultúrát képviselte, ami teljesen eltűnt.

Ezzel együtt a kávéházakban már nincs jelen az újságolvasás igénye sem, de még ha halovány igény lenne is rá, akkor sincsenek jelen a napilapok, újságok, sőt, már dohányozni sem lehet, ami szintén a kávéházi kultúra része volt.

Érdemes azt is megnézni, hogy a patinás nagy kávéházak hova épültek? A körutakra, az Andrássy útra, a Belváros nagyforgalmú pontjaira, ahol szívesen időzött a pesti polgár. Főként, ha íróként vagy zsurnalisztaként az írás mesterségét művelte. Budán is volt pár híres kávéház, például a Hadik vagy a Philadelhia; olyan nagy udvartartású írókkal, mint Szabó Dezső vagy Karinthy Frigyes. Persze, hol vannak már nagy tekintélyű és karakterű írók?

Létezett az a speciálisan magyar jellegzetesség, amit kávéházi irodalomnak nevezünk. Ma már nincsenek híres törzsasztalok, eltűntek a történelem süllyesztőjében, holott az írók, költők, festők, zenészek, színészek stb. jelentős részének – mint alkotóknak is – ez volt a természetes társasági és szellemi közege. A kávéházi létforma azt is jelentette, hogy ha egy politikus vagy közéleti személy valami megbélyegzőt hallott magáról, akkor legyintve kávéházi pletykának minősítette a róla szóló kritikát. De mindig érdekelte az illetőt, hogy ki mondott róla rosszat! A kávéházakban elhangzottak nem minősültek ugyan közvéleménynek, mégis érdekelte a pesti embereket. Ma már mindenki személytelenül, mobiltelefonnal a kezében csinál valamit, gyorsan megissza a kávéját és rohan is tovább.

Manapság, amikor a pandémia sokadik hullámát éljük, s egyre jobban szeparálódva elmagányosodunk, már szinte el sem tudjuk képzelni milyen társasági élet volt a kávéházainkban! Ha nincs is már törzsasztalunk, de legalább van törzshelyünk? Ahol a nagyapánk is ott ült az ablaknál… Nincs, mert a polgárok gyerekei sem képviselik ezt a kultúrát.

Zsolt Béla író véleménye az volt: „Nos, húzd ki a derekad: közlöm veled, hogy a hamis márványos falakról, a gipszangyalokról és a maltersárkányokról, a japán fürdőszobacsempéről és a rendeltetés nélkül való lila drapériákról – amelyeket Molnár Ferenc valamikor a »rókafrász« gyűjtőnéven foglalt össze – négy évszázad tekint le rád!” Arról nem is beszélve, hogy miközben panaszkodnánk a közéleti bajainkról, nélkülözhetetlen lenne egy-egy fekete és likőr mellett elviselni a kártyaveszteségeinket is. A kávéházak voltak azok a helyek, ahol működött a teljes szólásszabadság, ott véleménynyilvánításban elragadta az embereket a közéleti mámor. Ez volt az a hely, ahol szidni lehetett a huzatot, az erős fényt, a rossz kiszolgálást, a hanyagságot, de nemcsak a kávéházét, hanem az államét is, akkor – ahogy ugyanő írta – „ha megfeledkezik róla, hogy te vagy a polgár, aki fizet: pénzzel, s ha kell, vérrel.”

Ha nincs is már meg az igényes középosztály, pláne az úgynevezett úri középosztály, akkor legalább kialakulhatott volna „valami” helyette, amely legalább próbál felzárkózni a hajdanvolt kellemes kávéházi beszélgetések világához, egy finomabb életformához. Üresség maradt a polgári emberek után, valami formátlan „dolog”. De hol van már a tavalyi hó? Mert már azt se tudjuk, hogy pontosan mi hiányzik – annyira kihalt és kiirtódott minden, mert a kommunizmus nagyon erős volt, mindenre kihatott.

A kávéházi kultúra után maradt valami, illetve átalakult, csak még nem kapott nevet ez a jelenség. A rendszerváltáskor azt jósolták, hogy majd terem új középosztály. Hát lett…. – de nem olyan, idegen lett a világuk a kávéházaktól és a kultúrától is. Ezért nincs szükség újságtartó pultokra, napilapokra, nem lehet lapválaszték, amelyeket két vagy három fekete mellett ki lehetne olvasni.

Befejezésül leírok egy kis történetet. Amikor megnyílt a felújított New York kávéházi része, akkor kerestem Ignotus egykori törzsasztalát, ami felújítás előtt még megvolt. Az új olasz tulajdonos nem tudta, hogy volt „Mélyvíz” is, meg a kis kultikus asztal, ahová nem illett leülni, mert Ignotussal ott ült a fél Nyugat megbeszélni a neki leadott írásaiknak sorsát. Valaki mondhatta a lakberendezőnek, hogy egykor valami irodalom volt jelen a falak között. Ezért berendeztek egy üvegdobozban pár könyvet, amelyeket színek szerint antikváriumokban válogathattak össze, volt köztük: kis arany szegélyű biblia, lila színű plüss imakönyv, gót betűs piros bőrkötésű könyv. Minden volt, több színes kötet, csak éppen egyetlen Nyugat-kiadvány nem volt. Újfajta imidzs lett!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész 

Fotó: A Hungária (korábban és ma New York) kávéház Márvány terme 1961-ben  Forrás: Fortepan/adományozó: Bauer Sándor 

Kristof Bilsen: Mother  

2019-ben mutatták be Európa több országában azt a majd’ másfél órás svájci dokumentumfilmet, amely Thaiföldön játszódik. Egy olyan idősotthonban, ahová gazdag svájci családok helyezik hozzátartozóikat, ha már nem tudják őket ellátni, vagy úgy érzik, hogy erre már nem képesek. Azért döntenek így, mert a paradicsomi körülmények reményeik szerint nagyobb nyugalmat adnak, de egyszersmind azért is, mert így – legyünk őszinték! – kevesebbet kell a messzi távolból látogatniuk szeretteiket, akiket békében és nyugalomban tudnak az idilli világban.

A fiatal belga dokumentumfilmes által készített mű – amelyet édesanyja Alzheimer-kórja is inspirált – sajnos még nem került a magyar mozikba. Pedig olyan fontos nézőpontokra mutat rá a demens betegek ápolása kapcsán, amelyekre kevéssé gondolunk, hiszen az ilyen filmek központja mindig maga a beteg, s általában mi magunk is a környezetünkben lévő demensek révén kerülünk közel a betegápolás témájához. Sokszor eszünkbe sem jut az ápolókra figyelni, legföljebb akkor, ha valami probléma adódik velük. 

A belga rendező azonban fordít a nézőponton (olyannyira egyébként, hogy néha az ápoló kezébe adja a kamerát, s közben halljuk annak kommentárját), és az egyik nővér, Pomm életét, gondolatait, véleményét ismerjük meg, kendőzetlen őszinteséggel. Pommnak ugyanis anyaságát kellett zárójelbe tennie a munkájáért, és családja megélhetéséért: a háromgyermekes thai asszony két gyermekét egy nagyszülő, harmadikat férje neveli, s ő leginkább csak telefonon látja gyermekei növekedését, viszont így tud nekik anyagi jólétet biztosítani. Pomm őszintén beszél arról, hogy igazságtalannak látja azt, hogy ezeknek a messzire „leadott” svájci nyugdíjasoknak három gondozójuk is van, s többször felmerül benne a kérdés: vajon róla ki fog gondoskodni utolsó éveiben? Mindez azonban Pommot nem akadályozza, sőt: erősíti abban, hogy a lehető legjobb ellátást adja gondozottjának, az idősen is nagyon szép Elisabethnek, aki a film előrehaladtával fokozatosan épül le a halálig.

Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy Pomm mintegy saját gyermekeként kezeli az asszonyt, akire nem csak azért vigyáz teljes odaadással, mert ezért magas fizetés jár, s így gyermekei anyagi biztonságban lehetnek, hanem azért, mert teljes mértékben átéli azt, hogy nélküle egy esendő ember elemi funkcióit is nehezen tudná ellátni, és megszereti a különleges svájci asszonyt.

A filmet látva nemcsak azon gondolkodhatunk el, mint az erről szóló filmek legtöbbjében, hogy milyen károkat okoz az ember lelkében és fizikai lényében a demencia, hanem arról is, hogy maga az ápoló mit él át a demens ápolása közben. Mert ez sem könnyű. A rendező ráveszi főszereplőjét, és Pomm megnyitja számunkra a gondolatait, s ez minket is erősen el kell gondolkodtasson arról, hogy idős hozzátartozóink ápolói is emberek: érzésekkel, vágyakkal, frusztrációkkal, félelmekkel, s ha ez valamikor a mi feladatunk lesz, meg kell próbálnunk kéréseinket, javaslatainkat és elvárásainkat úgy megfogalmazni, hogy azokat a lehető legjobban teljesíthessék. Nemcsak kiszolgáltatott hozzátartozónkra kell tehát gondolnunk és figyelnünk, hanem arra az emberre is, aki szolgálatát végzi szeretteink mellett, s ha vele megfelelő dialógusban tudunk lenni, akkor az ápolás is sokkal hatékonyabb lesz. Nemcsak a beteg van tehát az ápolási folyamatban, hanem maga az ápoló is. Ők is emberek, akik figyelemre és szeretetre vágynak. Mi is adjuk meg ezt nekik.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2021.11.30.

Katherine May író és sztárújságíró az angliai Whitstable-ban él. Az Út a télbe című könyve idén jelent meg magyar nyelven. Az író szerint az élet néha „szünetel”, vagyis megáll. Hogy ezt a kijelentést jobban megértsük, a kötet alcíme körvonalazza az írónő témavilágának a mondanivalóját: A pihenés és visszavonulás ereje válságos időkben.  

Mi idézheti elő a „telelést”?  Például egy szeretett hozzátartozónk halála, egy fontos emberi kapcsolat lezárulta, egy súlyos betegség vagy egy nagyon negatív élethelyzet, ami mind-mind megváltoztatja az életet. A kötetben a szerző személyes beszámolói is helyet kapnak, amelyek irodalmi, mitológiai és a természetből vett példákkal átszőve engednek bepillantást abba, ahogyan az élettől való visszavonulás zajlik.  

Azt a kérdést járja körül, mekkora átalakító erővel rendelkezik, illetve milyen energiákat szabadít fel a visszavonultság: ami az idegek pihentetését jelenti. A szomorúság aktív elfogadását mutatja be a szerző, azt a tápláló energiát, amit leginkább a visszavonultságban lehet megtalálni, azt a békét és örömet, ami a tél csendes szépségében mutatkozik meg. May azt illusztrálja az összegyűjtött példáin keresztül, hogy el kell tudnunk fogadni az élet nem egyenes vonalvezetését. Útmutatót kaphatunk a könyvből ahhoz, hogyan lehet átalakítani a magányos időszak nehézségeit az új évszak megérkezése előtt.

A boldogságot az írónő a legfőbb „tudománynak” tartja, amit valaha megtanulhatunk. Ennek az elsajátítása az az életfaladat, amellyel másoknak is „adni” tudunk. May azt írja: „A boldogság a mi lehetőségünk; az olyan elme terméke, amely a szükségletei szerint gondolkodik, amelynek ehhez mindene megvan” – ezt még azzal is kiegészíti: „és amelyet nem nyom el az erőszakosság és a megaláztatás szörnyű terhe”. Ez az utóbbi idézetrészlet alapvetésnek számít, mert egy másik személy által jelenlévő folyamatos erőszakosság és megalázottság érzése képtelenné teszi magát a telelést és bekövetkezi például az egy több évtizedes házasságban is (akár a pandémia összezárt időszakában), hogy az egyik fél feladja: „én nem tudok sehova elvonulni magammal!” – és ez visszafordíthatatlan tragédiához is vezethet…

May azt fogalmazza meg könyve egyik fő fejezetében, hogy ha a boldogság egy képesség, akkor a szomorúság is az. És ezt nevezi „telelésnek”, vagyis a szomorúság aktív elfogadását. Ez talán első olvasatra itt – egy rövid recenzió keretein belül, kifejtetlenül – furcsán hat, de ez a média által manipulált korunkban még jelentősebb dolog, amikor minden reklám és hurráoptimista álpszichológiai könyv kizárólag a pozitív gondolkodással foglalkozik, hogy szinte szégyen (a tehetetlenségé és gyengeségé) nem vidámnak és pozitívnak lenni. Az írónő a könyvében azt fogalmazza meg: „Az a gyakorlat, hogy hagyjuk úgy érezni magunkat, ahogy épp akkor szükséges. A bátorság, hogy végig nézünk legrémesebb élettapasztalatainkon, és megfogadjuk, hogy tőlünk telhetően próbáljuk a szerzett sebeket begyógyítani.” És a telelés az intuíció pillanata, a belső szemlélődésé. A teleléshez az is hozzá tartozik, hogy amikor véget ér, akkor bölcsen tovább kell adnunk másoknak is ennek a tudását, akiknek szüksége van rá. És cserébe meg is kell hallgatnunk azokat, akik még nem telelhettek. Mert mindig rohannak, kifogásokat keresnek, nem figyelnek magukra, a belső hangjukra stb. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ez egy kölcsönös megajándékozás, amitől mindenki „csak” kaphat és gyarapodhat. Van ilyen és ez ennyire egyszerű! – de valójában ez nem egy könnyedén átadható ismeret…

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész 

A legidősebbek is elkezdhetik!

Az idősebb korosztály internetezési szokásai kapcsán egyre több vizsgálat születik, és tágabban, minden információtároló és közlő (IKT) eszköz (okostelefon, mobiltelefon, számítógép internet nélkül, számítógép internettel, okostévé, okos háztartási eszköz stb.) mennyiségi és minőségi használatáról is születtek az utóbbi években egyre átfogóbb elemzések. Viszonylag ritka azonban, hogy a legidősebbek, a 80 felettiek IKT-használatát vizsgálják meg, s jutnak arra következtetésre, hogy a napi rendszerességű IKT-használat nekik is segíti az autonómia teljesebb érzését, oldja a magányt és jobban eligazít a világban. Úgy is írhatom, hogy oldja a világ áttekinthetetlenségéről megszülető képünket és zavarainkat.

Erről szól egy 2020 januárjában publikált kutatás, amelyet német társadalomtudósok (Anna Schlomann, Alexander Seifert, Susanne Zank, Christiane Woopen, illetve Christian Rietz) végeztek el Észak-Rajna-Vesztfáliában, egy nagy mintán, 1698 főt megkérdezve.[1] (Megjegyzendő, hogy a tartományban 18 millióan élnek, s ebből 1 millió ember 80 év feletti!) 

Az átlagosan kb. 90 percig tartó interjúk alanyai 80 és 103 év közöttiek voltak, s döntő többségük önálló életvitellel, az otthonában élt, de több mint 100-an voltak, akik különféle idősotthonokban laktak. A kutatásban részt vevők között 25,9 százalék használt rendszeresen a webbel is összekapcsolt IKT-eszközöket (pl. okostelefont vagy internettel rendelkező laptopot), de 38,5 százalék volt, akik egyáltalán nem használtak semmilyen IKT-eszközt, még egy mobiltelefont sem. A maradék, a középső kb. 33 százalék nem használt webbel összekötött IKT-eszközt, de használt mondjuk mobiltelefont, vagy otthoni, internet nélküli számítógépet, illetve olyan digitális háztartási eszközöket, amelyek web nélkül programozhatóak.

A kutatás eredményei egyértelműen kimutatták, hogy azok az alanyok, akik a webhez kapcsolódó IKT-t napi rendszerességgel használták, sokkal alacsonyabb szintű magányról és kisebb anómiáról (a világban való eligazodás képtelensége, a világ átláthatatlansága) számoltak be, és magasabb szintű autonómiáról (pl. sokkal több lehetőség közötti választásról) beszéltek. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az IKT segítőtársként működött a legidősebb emberek legalább negyedrészénél. Sajnos a vizsgálatok nem tértek ki a függőségekre, illetve az IKT-eszközök demenciával kapcsolatos hatásaira, pedig érdekes lett volna megvizsgálni a „cső másik végét” is: vajon milyen IKT-használat milyen viszonyban van a dementálódás folyamatával, mi az, ami lassíthatja és mi az, ami gyorsíthatja ezeket az eseményeket?

Mégis, minden fenntartás ellenére, általánosságban elmondható: az internet segítség lehet 80 felett is. S ha segítség, akkor ezt célszerű lenne valahogyan oktatni is – ahogy erre egyébként a német kutatók is felhívják a figyelmet tanulmányukban. A „nagyinet” tanfolyamokon túl tehát fontos volna a „matuzsálemi” korosztály számára is az alapvető webes ismeretek átadása, illetve azt is érdemes volna tanítani, hogy ne váljanak internetes bűnözők áldozatává. Ez a korosztály minden bizonnyal még nagyjából tíz évig szorulna rá ezekre az alapvető, digitális kompetenciafejlesztő képzésekre, hiszen 10 év múlva már az 1970 körül születettek átlépik a 60. életévüket, így náluk is a webes IKT izgalmasabb részei kerülhetnek be a tananyagokba.

Addig azonban ez is feladatként kínálkozik a mai szenioroktatók (gerontagógusok) és képzésszervezők számára.    

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

[1] https://academic.oup.com/innovateage/article/4/2/igz050/5687156?searchresult=1 (A teljes tanulmány a PDF ikonra kattintva érhető el) 

2021.11.27.

Sokakban fölmerül az a kérdés, hogy tulajdonosként jogukban áll-e a saját dolgukat elidegeníteni, ha azon haszonélvezet áll fenn. A haszonélvezet valóban korlátozza a tulajdonos jogait, azonban nem korlátozza teljes mértékben.

A haszonélvezeti jog létrejöttének szigorú feltételei vannak: szerződés vagy más jogcím szükséges hozzá, ezen felül ingó dolog esetén elengedhetetlen a dolog birtokának átruházása, ingatlan esetén pedig az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzése.

Keletkeztetheti hatósági-, bírósági rendelkezés vagy jogszabály. A jogszabály által keletkeztetett haszonélvezeti jog klasszikus példája az özvegyi jog, amely a házastárs halálától automatikusan megilleti az özvegyet haláláig vagy újabb házasságkötéséig. Ingatlan esetén ebben az esetben is szükséges az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés, amelynek elmaradása azt a következményt vonja maga után, hogy a haszonélvezeti jog csak a rosszhiszemű vagy ingyenes szerzővel szemben érvényesíthető. Ez a szabály a gyakorlatban azt jelenti, hogy amennyiben valaki be nem jegyzett özvegyi joggal terhelt ingatlant vásárol az adásvétel megkötésének napján kikért tehermentes tulajdoni lap birtokában úgy, hogy az özvegyi jogról nem tudott és kellő gondosság mellett nem is tudhatott, akkor vele szemben utólag nem érvényesíthető az özvegyi jog.

Haszonélvezeti jog jogosultja lehet természetes személy, azonban kizárólag korlátozott ideig, mivel a haszonélvezeti jog legkésőbb a jogosult halálával megszűnik. Jogosult lehet jogi személy is, amelyet korlátozott időre, legfeljebb azonban ötven évre illet meg a javára alapított haszonélvezeti jog.

A haszonélvezeti jog megillethet egyidejűleg több személyt is, például házastársakat, akik jogaikat a közös tulajdon szabályai alapján gyakorolhatják, kötelezettségeiket pedig a közös tulajdon szabályai alapján kell teljesíteniük.

A haszonélvezeti jog személyhez kötött, mivel a jogosult személye egyértelműen, név szerint meghatározott. Korlátolt dologi jog is, mert jogosultja a más tulajdonában lévő dolgot – szigorúan rendeltetésének megfelelően – birtokolhatja, használhatja, hasznosíthatja és hasznait szedheti, azonban a rendelkezés részjogosultságát nem gyakorolhatja (a dolgot nem adhatja el és nem terhelheti meg, a haszonélvezeti jogot nem örökítheti). A haszonélvező a haszonélvezeti jogát nem ruházhatja át; ellenben akár ingyenesen, akár ellenérték fejében átengedheti. A haszonélvező jogának gyakorlását ellenérték fejében harmadik személynek akkor engedheti át, ha a dolog tulajdonosa ugyanolyan feltételek mellett nem tart igényt a dologra. A dolog feletti rendelkezési jog tehát a tulajdonost illeti meg – mégpedig korlátozás nélkül.

A fentiekből kifolyólag a haszonélvezeti jog fennmarad akkor is, ha a dolog tulajdonosának személyében változás következik be. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonos a haszonélvezőtől függetlenül, annak beleegyezése nélkül elajándékozhatja, eladhatja, átörökítheti a dolgát. A gyakorlatban a megajándékozott, a vevő és az örökös megszerzi a dolog tulajdonjogát, azonban birtokba csak a haszonélvezeti jog megszűnése után veheti (ez általában a haszonélvezet korlátozott időtartamának lejártakor, illetve a haszonélvező halálakor következik be). Amennyiben adásvételre kerül a sor és ezzel egyidejűleg nem történik meg a haszonélvezeti jog megváltása – azaz a vevő haszonélvezeti joggal terhelt dolgot szerez – akkor a tulajdonos a gyakorlatban alacsonyabb vételárat tud csak realizálni.

Szerző: Dr. Szigeti Ágnes jogász

2021. 11. 24.

Létezik segítő szeretet, ami maroknyi reményt nyújthat akkor is, amikor szinte csak az marad és ez nagyon fontos, hogy jelen legyen, amíg lehet. Boccaccio mondja, hogy amint a boldogság határán ott leselkedik a bánat, úgy a szenvedés és gyötrelmek határán pedig ott várakozik az öröm és megkönnyebbülés. Hiszen mindenben van valamiféle rend (Wass Albert írta már emigrációban egyik híressé vált versében: „A világ fölött őrködik a Rend”).

Akármilyen nyomorult a világ, az egyéni boldogság mindig létezik. Ezt persze az életkor előrehaladtával nem könnyű megtalálni, sőt, tudatosan kell keresni. Sajnos az egyéni boldogság sosem tart sokáig, csak pillanatnyi állapot: mire ráeszmélünk, már el is illan. Salamon király gyűrűjén is az áll, hogy minden elmúlik…

A szeretet az egyetlen, ami leginkább megmarad, leginkább személyekhez kötve: szeretetmennyiség, amit érzünk és őrzünk. Még ha olykor nagyon nehéz szeretni, de tudni kell szeretni. Annyi a súrlódási felület ember és ember között, hogy óhatatlanul kapunk és adunk is sebeket. Schopenhauer sündisznó-hasonlata mindenkor érvényes marad: pár sün nagyon fázik egy téli éjjelen és összebújnak, azonban ahogy közelebb kerülnek egymáshoz egyre jobban szúrják egymást, emiatt próbálnak egymástól távolodni, de akkor ismét fázni kezdenek. – Így vagyunk mi emberek is, ha túl közel kerülünk egymáshoz, akkor könnyebb bántani, ha meg távol vagyunk, akkor meg sokszor nagyon rossz egyedül lenni.

Az életben azonban létezik olyan végső eltávolodás, akár egy közösen megélt élet után, ami „lefagyasztja” az érzékenyebb felet és szeretne kilépni abból az életéből, mert a megváltozott életkörülmények miatt a kapcsolat kötelékéből való kilépést már csak így tudja megoldani. A harag széttépheti az emberi kapcsolatokat, hiszen szavakkal is lehet „ölni”. A szónak hatalma van: tönkresilányíthat és felemelhet, megalázhat és megvigasztalhat.

Ártalmas és önsorsrontó érzés a sok idő alatt kialakuló és elmélyülő harag, amely egy idő után képes felváltani a szeretet érzését. A tartós és ádáz harag gyűlöletet szít, ami egészségkárosító és életveszélyes, mert eltorlaszolja a boldogságot is.

Szükséges időnként magunkban összesöpörnünk az esetleges gyűlölködő gondolatokat és a szemétbe kell dobnunk, amihez nyilván megújuló motivációra van szükségünk. Ki kell állni önmagunk védelmében, főleg, ha olyan típusok vagyunk, hogy többet hajtunk fejet, mintsem lázadoznánk.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

A modern pszichológia előszeretettel használja a mérgező ember kifejezést. Meg kell vallanom, kedvelem ezt a kifejezést, mert tapasztalatból ismerve ezt az embertípust, meglehetősen találónak tartom. Olyan emberekről van szó, akik nem tartják tiszteletben mások döntését. Saját viselkedésükért nem vállalnak felelősséget, amelynek okait inkább külső tényezőkre hárítják: a szüleiket, neveltetésüket, illetve egyéb vélt vagy valós sérelmeiket okolják.

A mérgező emberek hálójába könnyű bekerülni, mert megnyerő modorúak és kellemes társalgók is, szinte elsőre beszippantják az áldozatukat. Amikor azután jól megismerik, akkor elkezdik bebizonyítani, hogy az illető rosszul döntött valamiben, hibás a szemlélete, megváltozott ahhoz képest, amilyennek megismerte stb.

De mi ezzel a céljuk? Tudatosan vagy már mániás problémáik miatt az egyén önbecsülését támadják, illetve kezdik ki. A mérgező emberek csak látszatra cselekednek a fair play szabályai szerint; csak azt hirdetik, de valójában nem az emberi tisztesség és becsületeség vezérli őket.

Nem állnak egyértelműen az ember elé, hanem üzengetnek, leveleket írnak; kivétel ez alól, ha az illető erősebb személyiségű, akkor képes arra, hogy személyesen fellépjen. Egyébként gyávák ehhez, a háttérben megbújva vagy áttételekkel mérgeznek. Elsősorban irányítani kívánnak, mindig találnak egy-egy személyt (nem többet), akit manipulálhatnak. Belőlük táplálkoznak, használják az energiájukat, az illető csak azt érzi, hogy mindig fáradt a társaságában.

A „mérgező ember” bántani óhajt, el akar vinni olyan érzelmi területre, amelyre az áldozata sosem jutna el magától. Több minden lehet az ilyen gonosz – vagy gonosz által vezérelt – léleknek a hátterében, ami ezt az embert „alkalmassá” teszi erre a viselkedésre. Legtöbb alkalommal az irigység, ami két ember között oly sok mindenre képes.

Azt a pozíciót kívánják beállítani maguk számára, mintha segíteni szeretnének a behízelgő, úgynevezett szemnyitogató hozzáállással. Azt igyekeznek bizonygatni, hogy baj történt: valami megváltozott benned, nem olyan vagy, mint amilyennek megismertelek. Ők pedig ezen próbálnak segíteni! Bűntudatot próbálnak kelteni, de soha nem ismerik el, hogy fájdalomokozás volt a cél.

Ha túllőnek a célon, akkor látszatból képesek még bocsánatot is kérni. De fejlődésellenesek, egyhelyben pörögnek, ugyanis múltbéli eseményeket és körülményeket okolnak, ezzel kibúvókat keresnek a cselekvés alól, a felelősség elől.

Kifordítják a valóságot, amit addig szajkóznak, míg már maguk is elhiszik és a környezetükkel is elhitetik. Manipulatívan használják fel a környezetüket, mert „tehetségük” van a saját igazuk megteremtéséhez – bármi áron! Kiforgatják mások szavait, és elérik a céljukat, hiszen az elfojtott harag belül szétrágja a testet is.

Az ilyen embernek ajtót kell mutatni, vagy azonnal otthagyni, mert ez a mérgező típus nem áll le.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész 

 Kép: A festmény Galambos Tamás (1939) festőművész alkotása, amelyen az ördög játszik a szívekkel

Nemrég jelent meg Viktor E. Frankl (1905-1997) osztrák neurológus és pszichiáter Az élet értelméről című kis kötete, amelyhez tanítványa, Edith Eva Eger írt ajánlást: „Viktor Frankl arra tanít, hogy az életben minden lehetőség”.

Ebben az érdekes könyvben Frankl 1946-ban tartott három előadásának az anyaga került egybe: az értelemről, az értékről és a méltóságról. Manapság is fontos lehet ezeket a fogalmakat újra tisztáznunk, amikor eredeti jelentésük már-már kezd elhalványodni. A szerző többször hivatkozik Kantra, aki azt fogalmazta meg, hogy minden dolognak értéke van, az embereknek azonban méltósága – az ember nem lehet egy cél elérését szolgáló „eszköz”.

A bécsi pszichiáter az előadásaiban az önmagunkkal való találkozás lehetőségét nyújtja. Egyik felismerése, hogy a lelki önfeladás fizikai hanyatláshoz vezet, ugyanis a test azonnal jelzéseket ad, ám ha ezeket nem érzékeljük (nem akarjuk észrevenni), akkor megbetegíthet.

Akinek gyengül, majd elfogy a belső lelkileg ereje, mert nagy mennyiségű energiát von el valami vagy valaki, az fizikailag is egyre jobban legyengül. Frankl egyik kötetben szereplő fontos megállapítása: „életünk értelme nem kevéssé abban rejlik, ahogyan a kívülről ránk mért sorshoz viszonyulunk”. Ehhez szükséges, hogy az élet értelmébe vetett hitünk kikezdhetetlen legyen.

A koncentrációs tábort megjárt Frankl megállapítja, hogy „minden élőre halál vár”, de nem mindegy, hogy éppen egy életfázisban belefáradva meg tudjuk-e látni az élet értelmét. Rabindranáth Tagore indiai költő gyönyörűen fejezi ki, hogy az élet kötelesség, vagyis egyetlen és megismerhetetlen nagy elkötelezettség: „Aludtam, és azt álmodtam: az élt öröm. / Felébredtem, és az láttam: az élet kötelesség. / Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”

Természetesen nem az a fontos, hogy épp hol tart az ember az életben (pl.: siker, pozíció, vagyoni helyzet), hanem az, hogyan tölti be a helyet, hogyan hat a saját helyén, közegében. Nem az egyén hatalma fontos, hanem hogy kitölti-e a rábízott (kapott) életteret, illetve beteljesíti-e az életét a saját életfeladatain belül.

Frankl tudatosítja a könyvében, hogy nemcsak tevékenységünk révén biztosíthatunk az életnek „értelmet”, hanem szeretve és végül szenvedve is – példamutatással. Azzal, ahogyan a korlátainkat is magunkra vesszük, amit a sorsunk adott, vagyis a hozzáállunkkal teremtünk értéket. A nehézségekkel szembeni beállítódásunkban mutatkozik meg, hogy értelmesen teljesítjük-e be az életünket.

Goethe vallotta, hogy „nincs olyan helyzet, ami ne lenne nemesíthető vagy cselekvéssel, vagy azzal, ahogyan elviseljük”. Ezzel is gyarapodunk, mivel a sorsunk predestinálva az életünkhöz tartozik, ezáltal a szenvedésünk is, tehát ha az életünknek van, akkor a szenvedésünknek is van értelme. A szenvedéshez pedig nemcsak a lelki problémák, hanem a betegség is hozzátartozik.

Mindenünk – még a szenvedés is! – megismerhetetlen, amivel életünket kitöltjük. és amit kisugárzunk magunkból a világba, azok a „hullámok”, amelyek létezésünk részei, mert belőlünk indulnak ki, megmaradnak utánunk, ha létünk „végleg lemerül”. Nagy László írta 1957-ben versében: „Létem, ha végleg lemerült / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra?”

A szerző a munkája összegző részében a szeretet lényegét úgy foglalja össze, hogy egy másik ember bennünket, a szeretett lényt az egyediségünkben és egyszeriségünkben – megismételhetetlenségünkben – látja meg. És ennek az egyediségnek a megléte és egyéni értékelése a pótolhatatlanságban rejlik.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész