A modern pszichológia előszeretettel használja a mérgező ember kifejezést. Meg kell vallanom, kedvelem ezt a kifejezést, mert tapasztalatból ismerve ezt az embertípust, meglehetősen találónak tartom. Olyan emberekről van szó, akik nem tartják tiszteletben mások döntését. Saját viselkedésükért nem vállalnak felelősséget, amelynek okait inkább külső tényezőkre hárítják: a szüleiket, neveltetésüket, illetve egyéb vélt vagy valós sérelmeiket okolják.

A mérgező emberek hálójába könnyű bekerülni, mert megnyerő modorúak és kellemes társalgók is, szinte elsőre beszippantják az áldozatukat. Amikor azután jól megismerik, akkor elkezdik bebizonyítani, hogy az illető rosszul döntött valamiben, hibás a szemlélete, megváltozott ahhoz képest, amilyennek megismerte stb.

De mi ezzel a céljuk? Tudatosan vagy már mániás problémáik miatt az egyén önbecsülését támadják, illetve kezdik ki. A mérgező emberek csak látszatra cselekednek a fair play szabályai szerint; csak azt hirdetik, de valójában nem az emberi tisztesség és becsületeség vezérli őket.

Nem állnak egyértelműen az ember elé, hanem üzengetnek, leveleket írnak; kivétel ez alól, ha az illető erősebb személyiségű, akkor képes arra, hogy személyesen fellépjen. Egyébként gyávák ehhez, a háttérben megbújva vagy áttételekkel mérgeznek. Elsősorban irányítani kívánnak, mindig találnak egy-egy személyt (nem többet), akit manipulálhatnak. Belőlük táplálkoznak, használják az energiájukat, az illető csak azt érzi, hogy mindig fáradt a társaságában.

A „mérgező ember” bántani óhajt, el akar vinni olyan érzelmi területre, amelyre az áldozata sosem jutna el magától. Több minden lehet az ilyen gonosz – vagy gonosz által vezérelt – léleknek a hátterében, ami ezt az embert „alkalmassá” teszi erre a viselkedésre. Legtöbb alkalommal az irigység, ami két ember között oly sok mindenre képes.

Azt a pozíciót kívánják beállítani maguk számára, mintha segíteni szeretnének a behízelgő, úgynevezett szemnyitogató hozzáállással. Azt igyekeznek bizonygatni, hogy baj történt: valami megváltozott benned, nem olyan vagy, mint amilyennek megismertelek. Ők pedig ezen próbálnak segíteni! Bűntudatot próbálnak kelteni, de soha nem ismerik el, hogy fájdalomokozás volt a cél.

Ha túllőnek a célon, akkor látszatból képesek még bocsánatot is kérni. De fejlődésellenesek, egyhelyben pörögnek, ugyanis múltbéli eseményeket és körülményeket okolnak, ezzel kibúvókat keresnek a cselekvés alól, a felelősség elől.

Kifordítják a valóságot, amit addig szajkóznak, míg már maguk is elhiszik és a környezetükkel is elhitetik. Manipulatívan használják fel a környezetüket, mert „tehetségük” van a saját igazuk megteremtéséhez – bármi áron! Kiforgatják mások szavait, és elérik a céljukat, hiszen az elfojtott harag belül szétrágja a testet is.

Az ilyen embernek ajtót kell mutatni, vagy azonnal otthagyni, mert ez a mérgező típus nem áll le.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész 

 Kép: A festmény Galambos Tamás (1939) festőművész alkotása, amelyen az ördög játszik a szívekkel

Nemrég jelent meg Viktor E. Frankl (1905-1997) osztrák neurológus és pszichiáter Az élet értelméről című kis kötete, amelyhez tanítványa, Edith Eva Eger írt ajánlást: „Viktor Frankl arra tanít, hogy az életben minden lehetőség”.

Ebben az érdekes könyvben Frankl 1946-ban tartott három előadásának az anyaga került egybe: az értelemről, az értékről és a méltóságról. Manapság is fontos lehet ezeket a fogalmakat újra tisztáznunk, amikor eredeti jelentésük már-már kezd elhalványodni. A szerző többször hivatkozik Kantra, aki azt fogalmazta meg, hogy minden dolognak értéke van, az embereknek azonban méltósága – az ember nem lehet egy cél elérését szolgáló „eszköz”.

A bécsi pszichiáter az előadásaiban az önmagunkkal való találkozás lehetőségét nyújtja. Egyik felismerése, hogy a lelki önfeladás fizikai hanyatláshoz vezet, ugyanis a test azonnal jelzéseket ad, ám ha ezeket nem érzékeljük (nem akarjuk észrevenni), akkor megbetegíthet.

Akinek gyengül, majd elfogy a belső lelkileg ereje, mert nagy mennyiségű energiát von el valami vagy valaki, az fizikailag is egyre jobban legyengül. Frankl egyik kötetben szereplő fontos megállapítása: „életünk értelme nem kevéssé abban rejlik, ahogyan a kívülről ránk mért sorshoz viszonyulunk”. Ehhez szükséges, hogy az élet értelmébe vetett hitünk kikezdhetetlen legyen.

A koncentrációs tábort megjárt Frankl megállapítja, hogy „minden élőre halál vár”, de nem mindegy, hogy éppen egy életfázisban belefáradva meg tudjuk-e látni az élet értelmét. Rabindranáth Tagore indiai költő gyönyörűen fejezi ki, hogy az élet kötelesség, vagyis egyetlen és megismerhetetlen nagy elkötelezettség: „Aludtam, és azt álmodtam: az élt öröm. / Felébredtem, és az láttam: az élet kötelesség. / Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”

Természetesen nem az a fontos, hogy épp hol tart az ember az életben (pl.: siker, pozíció, vagyoni helyzet), hanem az, hogyan tölti be a helyet, hogyan hat a saját helyén, közegében. Nem az egyén hatalma fontos, hanem hogy kitölti-e a rábízott (kapott) életteret, illetve beteljesíti-e az életét a saját életfeladatain belül.

Frankl tudatosítja a könyvében, hogy nemcsak tevékenységünk révén biztosíthatunk az életnek „értelmet”, hanem szeretve és végül szenvedve is – példamutatással. Azzal, ahogyan a korlátainkat is magunkra vesszük, amit a sorsunk adott, vagyis a hozzáállunkkal teremtünk értéket. A nehézségekkel szembeni beállítódásunkban mutatkozik meg, hogy értelmesen teljesítjük-e be az életünket.

Goethe vallotta, hogy „nincs olyan helyzet, ami ne lenne nemesíthető vagy cselekvéssel, vagy azzal, ahogyan elviseljük”. Ezzel is gyarapodunk, mivel a sorsunk predestinálva az életünkhöz tartozik, ezáltal a szenvedésünk is, tehát ha az életünknek van, akkor a szenvedésünknek is van értelme. A szenvedéshez pedig nemcsak a lelki problémák, hanem a betegség is hozzátartozik.

Mindenünk – még a szenvedés is! – megismerhetetlen, amivel életünket kitöltjük. és amit kisugárzunk magunkból a világba, azok a „hullámok”, amelyek létezésünk részei, mert belőlünk indulnak ki, megmaradnak utánunk, ha létünk „végleg lemerül”. Nagy László írta 1957-ben versében: „Létem, ha végleg lemerült / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra?”

A szerző a munkája összegző részében a szeretet lényegét úgy foglalja össze, hogy egy másik ember bennünket, a szeretett lényt az egyediségünkben és egyszeriségünkben – megismételhetetlenségünkben – látja meg. És ennek az egyediségnek a megléte és egyéni értékelése a pótolhatatlanságban rejlik.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Az öregkori végső elválásról szól Irvin D. Yalom és Marilyn Yalom: Halálról és életről című könyve. Arról a pótolhatatlan veszteségről, amit mindannyiunknak át kell élnie és el kell szenvednie, mert ez is az életünk szerves része. Ezen belül a legfontosabbról, a búcsúzás és elmúlás méltóságáról, valamint a friss özvegységről is szól az amerikai házaspár 247 oldalas könyve, amely idén a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

Alapjában véve szomorú ez a könyv, de mégis kedvem lett elolvasni és most írni is róla, mert nagyon emberi, felejthetetlen, és egyúttal fájdalmasan szép történet. Nem könnyű, de érdekes olvasmány ez a kettősnaplószerű kötet. Irvin D. Yalom nemcsak író, hanem pszichiáter professzor is. Felesége, a szintén író Marilyn Yalom pedig egyetemi tanár is és a francia irodalom professzora volt. Hatvanöt évig éltek együtt, de „hetvenhárom évvel ezelőtt szerettem bele” – írta Irvin D. Yalom, ugyanis kamasz korukban már megismerkedtek egymással. Ők maguk a kötetük aggastyán korú főszereplői.

A történet valóságon alapul, azzal foglalkozik, hogy a feleség gyógyíthatatlan betegsége miatt hogyan búcsúzkodnak egymástól, míg be nem következik a visszafordíthatatlan. Egész életük az alkotásról szólt, sőt, együtt is írtak könyveket, mint például ezt az utolsó alalkotói vállalkozásukat, a Halálról és életről című munkát.

Életük fontos része mások segítése és ismeretük átadása,  így közös munkájukban is ezt tették. Arra „szövetkeztek” – amit nagyon élveztek –, hogy közös könyvet készítenek, s abban rögzítik a végső közös útjuk emberi tapasztalatait. Súlyos döntések sorozatát hozták meg, amíg eljutottak Marilyn utolsó életfázisához. Olvasóként belecsöppenünk közös életük lezárásába: fájdalmakba, szorongásokba, leplezetlen őszinteségbe – ahogyan összekapaszkodva haladnak a vég felé. Eközben tanúi lehetünk egy mozgalmas és tartalmas élet, valamint egy hosszú értékes emberi összekapcsolódás kibontakozásának és végének is.

Mindkét fél oldaláról láthatjuk, hogy a szerettei hátrahagyása miatt a búcsúzás nemcsak az itt maradónak nehéz, hanem a távozónak is hasonló fájdalmat és gyászmunkát jelent. Marilynnak el kellett engednie a múltat, sőt a jövőt is, amely az egyik legjelentősebb kihívást jelentette. Végül eljutott odáig, hogy „egy nyolcvanhét éves nő halála, akinek nincs mit megbánnia az életben, egyáltalán nem tragédia”.

Irvin úgy képes elfogadni felesége eutanáziáját, hogy belátta, nem képes tovább átélni és elviselni szeretett társa fájdalmát, illetve szenvedését, amit inkább átvállalt volna magára, mintsem, hogy látnia kelljen. Nietzsche írta aforizma-szerűen az Im-ígyen szóla Zarathustra című művében, amit a szerzőpáros is egyetértően idéz: „Biztonságosan élni veszélyes”, egy másik idézet szerint „sokan halnak meg túlontúl későn, és némelyek korán (…) Halj meg idejében!”

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész 

Fotó: Irvin D. Yalom és Marilyn Yalom

Az utóbbi években az időskori memóriazavarok és a demencia kutatásában számos olyan meglepő eredmény született, amelyek nemcsak a tudományos közvéleményt vagy a gyakorló gerontológusokat, de még az élénk fantáziájú érdeklődőket is meglepték. Ezek egyike az a kínai kutatás, amely a gyermekkori kapcsolati háló és az időskori kognitív problémák lehetséges kapcsolatait vizsgálta.

Három amerikai kutató (Jeffrey A. Burr, Sae Hwang Han és Changmin Peng) 2020 tavaszán publikálta azt a kutatást, amelyet Kínában végeztek 2011 és 2015 között, három szakaszban, majdnem 14.000, negyvenöt év feletti ember részvételével. A kétévente, tehát összesen háromszor megkérdezett kutatási minta, a résztvevők száma már eleve lenyűgöző, s önmagában már csak ezért is széleskörű figyelmet érdemel ez a kutatás.[1] [1] Publikálva: The Gerontologist, 2020, Vol. 60, No. 8.

A vizsgálatokból kiderült, hogy az úgynevezett  harmadik kori (45+) gondolkodási hatékonyság és memóriateljesítmény erős összefüggést mutat azzal, hogy gyermekkorban (még pontosabban: 17 éves koruk előtt) mennyire volt nagy és intenzív a baráti kapcsolati háló: mekkora és milyen minőségűek voltak a barátságok. Ahol ezek a mutatók magasak voltak (sok és jó minőségű baráti kapcsolat volt), ott az időskori, a kutatásban pontosan megmért kognitív szint általában magasabb volt, mint azoknál, akiknél kevés, jó minőségű barátság volt. Az is megfigyelhető, hogy nemcsak a kognitív problémák, de a demencia is sokkal nagyobb arányban volt jelen azoknál, akik gyermekkorukban kisebb kapcsolati hálóval rendelkeztek, és az időskori szellemi leépülés sokkal kevésbé volt jelen azoknál, akiknek ez a hálójuk nagyobb volt és a barátságaik minőségibbek voltak gyermekkorukban.

A vizsgálat azt is mérte, hogy a felnőttkori társadalmi elszigeteltség és a magány hogyan hat az idősebb kori kognitív kapacitásra. Itt nemcsak a társadalmi kapcsolatrendszer objektíve nagy, közepes vagy alacsony volta volt a vizsgálat tárgya, hanem a szubjektív magányérzet is, azaz az, hogy az illető, akit kérdeztek, mennyire érezte magát egyedül. Az derült ki, hogy a gondolkodási képességek az objektíve elszigeteltebb és magányosabb embereknél, illetve a magukat magányosnak tartóknál alapvetően rosszabbak voltak, mint aki sem objektíve, sem szubjektíve nem volt elszigetelt. Viszont érdekes módon az időskori demencia leépülési sebessége ebben a vizsgálatban (ellentétben számos másikkal) nem mutatott fokozódást a magány hatására.

Mire utal ez? Egyértelmű, hogy a dementálódási folyamat lehető leghatékonyabb elkerülését már egészen fiatal korban, akár már az óvoda idején el kell kezdeni. Fontos, hogy a gyermek szeretetteljes, energiadús környezetbe kerüljön, ahol barátságokat köt, társaival együtt oldanak meg feladatokat, és hatékonyan kommunikálnak. Ez a gyermek számára folyamatos feladatokat jelent, és örömet is, hogy gondolataiból a közösség sokat befogadott. Úgy látszik, hogy azok az emberek, akik gyermekkorukban a társadalmi kapcsolatokban kevésbé sikeresek, egy idő után már nem is erőltetik azokat, s így agyuk számos területét kevésbé mozgatják. Ez nagyon gyakran megszokottá válik, s kognitív teljesítményük a felnőttkor harmadik korba fordulásakor már számos mutatóban rosszabb, mint azoké, akik aktív társadalmi életet élnek. Az azonban rendkívül érdekes, hogy a kései dementálódási folyamat sebessége viszont ezen vizsgálat szerint már nincs összefüggésben a fiatalkori és felnőttkori szociális aktivitással, ennek tempója már teljesen egyéni: azaz a baj megelőzése sikeres lehet a szociális aktivitással, a baj lassítása azonban vegyes eredményeket mutat.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a vizsgálat nem arra utal, hogy az időskori közösségi kapcsolatok nem segíthetnek a demens vagy akár az egészséges embereken is (s újra megjegyzendő, hogy több, más eredménnyel zárult vizsgálat is létezik). Pusztán arról van szó, hogy a demencia lefolyása mindenkinél más ritmusban történik, s más és más terápiát igényel. Ezért kell mindent megtennünk azért, hogy a dementálódás betegségként fellépő folyamata minél később jelenjen meg. Erre pedig ez a kutatás is megoldást ad: már gyerekkorban szerető, elfogadó társaságba kell vinni az embert, s később pedig ügyelni kell arra, hogy ne legyen magányos és elszigetelt.   

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2021. 11. 19.

Tilmann Lahme német író és irodalomtörténész pár évvel ezelőtt: A Mannok című monumentális családregényével lépett színre, amelynek magyarra fordított változatát nemrég vehettük kézbe. Ez a mű nemcsak egy szépirodalmi alkotás, hanem egyúttal monográfia, életrajz és napló is egyben, amely mögött monumentális kutatómunka áll, ami a kötet olvasása közben válik nyilvánvalóvá.

A szerző a Mann-család hátrahagyott levelezéséből, az író cikkeiből, vele készült interjúiból és beszédeiből, valamint naplóiból rekonstruálta mindannyiuk életeseményeit, illetve azok mozgatórugóit. Lahme emellett érdekfeszítő részleteket is idéz – mint irodalomtörténész – az író műveiről megjelent kritikákból, a családtagokról írt portrékból, sőt még regényeiből is idéz. Emiatt tekinthetjük meglehetősen hiteles könyvnek, mely valójában egy határain túlnőtt dokumentumregény: ugyanis az irodalomtörténész író valós dokumentumok alapján, tényszerűen közli a következtetéseit az egész alkotó családról. Lahme könyve igyekszik azt is hitelesen bemutatni, mi rejlik a világirodalom olyan szenzációinak megírása mögött, mint például A varázshegy vagy A Buddenbrook ház című regények.

A Mann-családban, ahogy a könyvben részletesen is olvashatjuk, gyakorlatilag mindenki írt – de mindenki Thomas Mann árnyékában tette mindezt. A leghíresebb sorsú családtag a hazai olvasók és filmnézők számára a Mefisztó miatt ismertté vált: Klaus Mann, aki kívánta, vágyta, hogy alanyi jogon ismerjék el, s ne úgy tartsák számon, mint Thomas Mann fiát. Harmincegynéhány éves volt, amikor már két önéletrajzot tudhatott maga mögött. Nagyon kereste az identitását, amit alig talált meg, s ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a drogok rabjává vált, közben több alkalommal öngyilkosságot kísérelt meg, de amikor az egyik alkalommal ebbe belehalt, akkor ez a családja körében szinte teljesen visszhangtalan maradt – ezt is érzékletesen tárgyalja a szerző. Egyedül testvérei siratták el őt, de az apja, Thomas Mann érzéketlen maradt, soha nem ment el a sírjához. Az lett a hozzáállása, mintha Klaus Mann nem is létezett volna: kitörölte a családi múltból. Kizárólag a zavartalan munkalégkör volt számára fontos, amit felesége, Katia Mann biztosított számára. Kőkeményen napi penzumot teljesített, mint egy író-gép, és csak azután, amikor ezzel végzett, akkor engedett magának pihenést vagy kikapcsolódást. Távolságtartó magatartása egész életében jellemző volt Thomas Mann-ra, mindent hajlandó volt feláldozni a nyugodt munkakörülmények oltárán, hogy folyamatosan dolgozhasson.

A Mann famíliának Hitler hatalomra kerülése után el kell hagynia a Németországot, sőt Európát is. A könyv legérdekesebb részei ezek, amelyek bemutatják azt a lelki állapotot, amin ekkor a nagy német író átment, illetve azt is, hogyan fordultak mindannyian a Harmadik Birodalommá alakult hazájuk ellen. A nagyon ellentmondásos az emigrációs életformájuk bemutatása is, ez lett a másik legérdekesebb része a kötetnek. Az Amerikában élő gazdag irodalomkedvelő Agnes Meyer támogatta nemcsak Thomas Mann-t, hanem a gyerekeit is egzisztenciához juttatta. Az írónak mégis meglehetősen ellentmondásossá vált a viszonyulása a mecénáshoz, ugyanis ez a direkt támogatás sértette az amúgy is önérzetes írói öntudatot, s számára külön terhet jelentett az is, hogy Meyer szerelmes érzéseket táplált iránta.

A 400 oldalas kötet végére képet kapunk az egész család, sőt a korszak történelmi és politikai viszonyairól. A mű főszereplője (nem kizárólag!) Thomas Mann, bár rengeteget megtudhatunk róla, ám alakja továbbra is megfoghatatlan marad. A Mann családtagok sorsa szinte megpecsételődött a társadalmi és közéleti reflektorfényben: noha mindegyikőjük tehetséges volt az írás mellett több mindenben, mégis képtelenek voltak kikerülni apjuk mindent beterítő árnyékából, akit családon belül „Varázslónak” neveztek.

Meglehetősen tanulságos könyv, nem érdemtelen dolog sok időt eltölteni az olvasásával, mert a történelmi részek mellett egy hatalmas lélektani, pontosabban karakterológiai viszonyrendszer megfejtését kaphatjuk meg.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó forrás: afuzet.hu

Az utóbbi két évtizedben az időstudományi kutatásban és a nyugati közbeszédben is kulcsszóvá vált az „ageing in place” kifejezés, amely elsősorban azt jelenti, hogy a társadalomnak törekednie kell arra, hogy az idős ember ne idegen helyeken (szociális otthonokban, kórházakban, stb.) élje le élete utolsó évtizedeit, hanem ott, ahol szeret lenni, s amit megszokott. Leginkább  saját otthonában, a lehetőség szerint a legtovább önállóan vagy minimális segítséggel. [1] Ez a gondolat úgy is megfogalmazható, hogy a „helyben idősödés”-t biztosító társadalomnak szükséges megadnia olyan feltételeket, amelyekkel ez a folyamat hatékony lehet. A cikk ezeket a „helyben idősödési” folyamatokat hatékonyan biztosító tényezőket tekinti át, röviden.

Nagyon fontos tényező, hogy az idős ember otthonában biztonságosan érezze magát. Amennyiben egyedül él, rendkívül fontos, hogy a segítség egy rosszullét vagy elesés esetén azonnal elérhető legyen. Ehhez s településeknek szükséges segélyhívó rendszereket telepíteni, de 50 év felett az embernek saját magának is érdemes vásárolnia olyan telefont vagy riasztókészüléket, amelynek vészgombját megnyomva azonnal elérhető a beállított segítség. Ugyanide tartozik az, hogy lakása, kertje „védett” legyen, tehát olyan környéken legyen, ahol nem jelentős a bűnözés, mivel az idős ember a bűncselekményeknek sokkal inkább kiszolgáltatott, s a félelme is sokkal nagyobb ezekkel szemben. A „védettség” biztosítása szintén külön társadalmi feladat.  

A védettség azonban nemcsak a külső segítségre, hanem a belső biztonságra is vonatkozik. Rendkívül fontos, hogy az idős ember otthona „idősbarát” legyen, azaz olyan körülmények között éljen, ahol a lakásban nincsenek felesleges, a mozgást gátló akadályok (akár felesleges bútorok, magas kádak vagy csúszós szőnyegek formájában), a fények megfelelőek, a levegő kellőképpen tiszta legyen, s tágas terek és kényelmes bútorok álljanak rendelkezésre mind az aktív, mind a passzív pihenésre.

Nagyon fontos, hogy az idős ember környezetében a rokoni háló mellett legyen ismerősi hálózat is, például olyan szomszédok, akikre számíthat egyrészt probléma esetén, másrészt tud velük kommunikálni, hiszen az értelmes kommunikáció szükséglete minden korban alapvető. (Megjegyzendő, hogy a rokoni, a szomszédsági és az ismerősi kapcsolatrendszert a szakirodalom informális hálózatnak, a rajtuk kívül eső kapcsolatokat, pl. az önkormányzattal vagy az állammal formális hálózatoknak nevezi).

A szomszédságra visszatérve. Rendkívül sok esetben a magányos, idős ember kedvelt lakhelyéről éppen a rossz szomszédság miatt kell, hogy elköltözzön. Amennyiben ez a feszültségteli helyzet fennáll, erre mind a rokonságnak, mind a helyi önkormányzatnak figyelnie kell, és meg kell oldani a problémát. Természetesen a szomszédságon kívül rendkívül lényeges, hogy az idősebbeknek legyenek nemcsak virtuális, hanem valódi társaságaik is, lehetőség szerint több is, akikkel nem különösebben nagy távolságot bejárva rendszeresen találkozhatnak, s ott az együttlét „flow”-élményében feltöltődhetnek. Az izoláció és az ingerszegény életmód ugyanis szükségképpen szellemi, lelki és fizikai leépüléshez, bezáruláshoz vezet, minden korosztályban.

Az is rendkívül fontos, hogy az idős ember az egészségügyi, kereskedelmi és szabadidős szolgáltatásokat könnyen és gyorsan érje el. Ne legyen tőle sok kilométerre az SZTK, a kórház, a gyógyszertár, a bevásárlóközpont, a piac, a tornacsarnok, a színház, a mozi vagy a szenior iskola. Ha ez mégis így van, akkor – ha ő maga nem vezet autót – legyen egy rokon vagy ismerős, aki rendszeresen elviszi őt, vagy legyen jól működő a tömegközlekedés. Amennyiben ezek nem állnak rendelkezésre, a településnek kell biztosítania az idősek szállítását. Bár nagyon fontos kialakítani azt a szokást, hogy az idős ember ételeit és alapvető szükségleti cikkeit házhoz rendelje, s ha kell, az orvos és a nővér is az otthonában vizsgálja meg őt, de belátható, hogy a mozgás és a tapasztalati változatosság fontossága nem az otthonülő életmód mellett szól.

Szintúgy nagyon fontos az infokommunikációs technológia stabil és könnyű elérhetősége. Ha az idős ember olyan helyen lakik, ahol az internetszolgáltatás vagy a térerő akadozik, bizonytalanságérzete növekszik, s ügyeit sem tudja kellő hatékonysággal intézni.

Nem szabad arról sem hallgatni, hogy az idős ember önálló életét az önállóságot biztosító anyagi helyzet tudja megadni. A mindenkori államnak ezért biztosítania kell azt, hogy az idős ember ki tudja fizetni lakhatásának költségeit, gyógyszereit, illetve egy esetleg kései ápolás díjait, illetve megfelelő kalóriamennyiségben juthasson élelmiszerhez. Ezen kívül nagyon fontos, hogy ruházkodása és a szükséges utazásai költsége (pl. ügyintézésre)  is kigazdálkodható legyen, s ha szükséges, a segítőket is ki tudja fizetni. Amennyiben erre a nyugdíja nem elegendő, a szűkebb környezetnek, de leginkább az önkormányzatoknak kell segíteniük, ahogyan váratlan anyagi krízis esetén is elsősorban nekik kell rendelkezésre állniuk. Ezzel együtt természetesen fontos az anyagilag is segítő család szerepe, de egy munkával átdolgozott élet esetén az állami juttatásoknak elegendőeknek kell lenniük azokra a tételekre, amelyeket felsoroltam (megjegyzendő, hogy a nyugati országokban, beleértve Magyarországot is, ez az esetek túlnyomó többségében megvan).  

Rövid összefoglalómból látható: az „ageing in place” csak akkor működik hatékonyan, ha a felsorolt tényezők mindegyike rendelkezésre áll. Amennyiben ebből valami hiányzik, az informális vagy formális környezetnek pótolnia kell, s ha esetleg több tényező nincsen meg, akkor meg kell fontolni, hogy egy olyan intézmény alkalmasabb-e az állandó tartózkodásra, ahol ezek a körülmények adottak. Ez azonban mindig olyan döntés, amelyet elsősorban a leginkább érintettnek, tehát az idős embernek kell meghoznia.  

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

2021. 11. 15.

[1] Horner, B and Boldy, DP (2008) The benefit and burden of ‘ageing-in-place’ in an aged care community. Australian Health Review: A Publication of the Australian Hospital Association 32, 356–365.

Azt mondják, hogy az idős ember – különösen nyugdíj után – időmilliomos. Aztán, ha tényleg beszélgetünk az 50. vagy a 60. esztendőt már megélt rokonunkkal, barátainkkal, azt látjuk, hogy rengeteg feladatuk van. Sokan közülük dolgoznak, mások ápolják náluk is idősebb szüleiket, esetleg beteg gyermeküket, unokájukat, ügyeket intéznek, tanulnak az unokákkal, s aktív résztvevői lakókörnyezetük civil életének.

Már 12 éve tanítok Magyarországon idősebbeket, az úgynevezett szenior korosztályt, de alig találkoztam a sokezer 50 év feletti közül olyannal, aki arra panaszkodott, hogy unatkozik, és javasoljak neki elfoglaltságot. Úgyhogy, amikor arról írok ebben a cikkben, hogy miért jó önkéntes munkát vállalni, nem a kisszámú unatkozókhoz szólok, hanem annak a széles körnek, aki amúgy is szívesen mozdul meg egy-egy nemes cél érdekében.

Ebben az írásban nem is azt sorolom, hogy konkrétan hol, milyen önkéntes munkára kell jelentkezni, hanem arról beszélek, hogy miért jó idősebb emberként önkéntes feladatokra jelentkezni akár a környék kórházában, akár egy szociális otthonban, művelődési házában, vagy egy könyvtárában.

Mit jelent nekünk, ötven felettieknek az, ha részt veszünk önkéntesként egy-egy programon? Először is azt, hogy új emberekkel, új gondolatokkal, új nézőpontokkal találkozunk, beszélgetünk, vitatkozunk, éljük azt a társadalmi életet, amelyet a COVID idején nem tudtunk, legföljebb csak az online térben. Másrészt új barátokra, hozzánk hasonló önzetlen segítőkre lelhetünk, akikkel aztán közös programokat is szervezhetünk. Harmadrészt azt is jelenti, hogy a COVID után nehezen újra elinduló világban segítjük a környezetünkben dolgozó kulturális vagy egészségügyi intézményt. Hiszen mindig szükség van olyan emberre, aki akár a program hirdetésében vagy akár az események lebonyolításában részt vesz, különösen, ha valamilyen képesítéssel is rendelkezik a területen.

Miközben dolgozunk, megismerkedünk nemcsak egymással, de az intézmények dolgozóival és vezetőivel is, s később könnyebben elmondhatjuk nekik, hogy milyen ötleteink lennének a működés hatékonyabbá, jobbá tételéhez. S ha jól végezzük munkánkat, nem egyszer az is megtörténik, hogy azt mondják: „- Sándor, Mária, Péter rád szükség van, részmunkaidőben vagy alkalmi megbízással szívesen foglalkoztatnálak”.

Mit jelent mindez? Az önkéntes munka emeli tehát a társadalmi-kapcsolati tőkénket, anyagi helyzetünket is tudja javítani, de mindennél sokkal fontosabb: azt érezzük, hogy tettünk valamit másokért, mosolyt csaltunk az emberek arcára, legyen az egy csodálatosan megszervezett kiállítás-megnyitó, egy remek fesztivál, de legyen az egy rendszeres látogatás egy szociális otthonban, amikor hetente egy délután töltünk azzal, hogy demenseket gondozunk.

Azt hiszem, a legjobb munkálkodni az életben, ha tudjuk, hogy vele másnak is örömet okozunk, és mi is jól érezzük magunkat. Ez az igazi win-win játszma. A jó önkéntesség pedig éppen ezt adja meg, ezért bíztatok mindenkit arra, hogy nézzen körül a környezetében a kulturális programok és egészségügyi feladatok kapcsán, és jelentkezzen egy-egy ilyen lehetőségre, jól fogja magát érezni!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár

2021. 11. 12.

Nagyon sokan szinte rettegnek az időskori magánytól, mert úgy gondolják, ha egyedül maradnak, senki nem fog velük törődni, és egyedül fognak unatkozni, miközben egyre betegebbek lesznek. 

2012-ben szenior tanítványaimat megkértem, hogy írják le nekem életük rövid történetét, s volt olyan is, aki az írás helyett mikrofonba mondta szavait. Az alább olvasható történet egy ilyen mikrofonos önvallomás, amelyet csak kisebb pontokon javítottam, stilizáltam, a lényege változatlan. Főszereplője, János, sajnos a COVID idején elhunyt, története közlésével szeretnék neki emléket is állítani. A történet igazolja, hogy az ember egyedül is lehet boldog, élhet kiegyensúlyozott, harmonikus életet.

János története 

Tanár úr, ugye maradhatunk a tegezésnél? Köszönöm. Nos, ha közzéteszed a velem készült beszélgetést, előre mondom, hogy akkor még többen fognak utálni, ebben biztos vagyok. Megint lesznek, akik azt mondják, vén, önző fráter vagyok, akit saját magán kívül senki nem érdekel. Én ezen már csak jót nevetek, és arra a két-három évre (ha optimista vagyok: ötre) már nem tántorít el semmi attól, ahogy egész életemben éltem eddig: szeretek szabadnak lenni. Ezt pedig ebben az országban kevesen tudják elviselni, rengetegen utálnak.

Kőbányán nőttem fel, az egyik munkástelepen. Apám és anyám egész gyermekkoromat végigveszekedte, állandóan repültek a poharak, a tányérok, és a sok-sok pofon, hol apám verte anyámat, hol anyám apámat, mert részeg volt. Jó szót keveset hallottunk, bár minket sohasem bántottak. Tízen voltunk testvérek, ebből nyolc a sörgyárba került már 12-13 évesen, egy testvérem meghalt, én pedig végigjártam az összes iskolát, amit lehetett – szerencsére a helyi pap sokat segített. Egy célom volt: kikerülni innen, s önállóan, szabadon élni. Ezért lettem közgazdász – már diploma előtt három évvel dolgoztam egy cégnél, s onnantól, 1989-ig egyhuzamban dolgoztam valahol, nem egyszer három, négy helyen egyszerre. Egy célom volt: olyan anyagi helyzetet teremteni, amivel bármit megvehetek, amit szeretnék – egy életre elég volt a nélkülözésből életem első 25 évében. A legjobb évek a rendszerváltás előttiek voltak, kijártunk Bécsbe, hoztuk haza a számítógépeket, videókat, videókazettákat, és mindent, amit el lehetett adni, annyit kerestem, hogy vettem egy házat Pismányon, most is itt élek, teljesen egyedül, nem kívánom senkinek a közelségét, nem hiányzik senki nekem – a nagyobbik lányom hegyi remetének hív, lehet, hogy igaza van.

Hogy nem beszélek a gyerekekről? Ezen ne lepődj meg, tanár úr, mivel eléggé felszínes a kapcsolatunk, tudok róluk, de nem keressük egymást feleslegesen. Két házasságom volt, az első feleségemtől elváltam két gyerek után, mivel a pénzem szerette, de engem nem tisztelt, és állandóan gúnyolódott velem, a másodiktól azért, mert a pénzem sem szerette és engem sem tisztelt. Én olyan vagyok, hogy ha azt látom, hogy csak egy részem kell, azonnal lesz egy szeretőm, barátnőm, kapcsolatom, és megyek tovább. Egy nagyon okos tolmács barátnőm egyszer azt mondta: János, az ember eleve poligám, lehet, hogy igaza van, de én magamat inkább magányos farkasnak mondanám, ha olvastad a regényt, akkor pusztai farkasnak. Szóval tudok a gyerekekről, de 1989 óta egyedül élek, és ha kérnek, csak akkor megyek hozzájuk. Négy gyerekem van, és hét unokám.

1989-et említettem, az én életem akkor fordult a végső fázisba. Akkor lettem 53 éves, s akkor kezdtem látni a munkatársaimon, hogy furcsán néznek rám, s figyelik, hogy hogyan tolhatnak kijjebb. Én ezt nem vártam meg, említettem, hogy volt elég pénzem, azóta pihenek, pontosabban pihenek és forgatom a pénzt. Persze ez a pihenés nagyon tudatos, minden percem megtervezem: reggel felkelek, megnézem a részvényárfolyamokat, elolvasom a napi sajtót, kicsit teszek-veszek a kertben, elmegyek vásárolni, skype-olok az ismerősökkel, majd készítek valami könnyű ebédet. Imádok főzni. Kora délután alszom egyet, majd délután élem a társasági életet, barátokkal, osztálytársakkal, néha a gyerekekkel vagy az unokákkal, majd beülök a Citroenbe, és hazajövök a Pismányra. Szerencsére jól tudok aludni, így 10-11-kor már altató nélkül is alszom.

Igen, jól érted, nem vágyom kapcsolatra, nem szeretném megosztani az életem senkivel sem: volt egy-két kísérletem, de amikor például a második héten a nő már feladatokat adott, s kiderült, hogy anyagilag is segíteni kellene a gyerekeit, azonnal elküldtem. Tudom, kegyetlen vagyok, de ez a helyzet – nem hagyom, hogy bárki is rám telepedjen, legyen parancsnok otthon, a saját homokozójában, ne itt, nálam. Én itt mindent magam teremtettem meg, itt én vagyok a ház ura. És hidd el tanár úr, nekem is van szívem. Ha télen mínusz tíz fok alá megy éjjel a hőmérséklet, végigjárom a szentendrei és az óbudai utcákon alvó hajléktalanokat, és forró teát és kenyeret viszek nekik, van, hogy minden nap. Ha látok a tévében egy tragikus sorsot, és ott a számlaszám, szoktam utalni is. Nekem is van szívem, de van szabadságom is, és ebből nem engedek – én döntök magamról, senki más. Ha pedig segítségre lesz szükségem, meg fogom fizetni, mert előre gondoskodtam arról, hogy legyen erre is eltett pénzem.

Mit várok az élettől? Minél később szeretnék lebetegedni, és ezért sokat is teszek. Sohasem dohányoztam és nem ittam – azt is mondhatom, hogy azért van pénzem, mert nem ittam és nem füstöltem el. Jó az erőnlétem, nincsenek cukorproblémáim, tudatosan táplálkozom, ha nyaralok, és van a környéken uszoda, elmegyek és leúszok 7-8 hosszt is, egyhuzamban. Öt éve még a Balatont is átúsztam egyszer, a versenyen. Elsősorban azért jöttem a Zsigmond Király Főiskolára is, a nyugdíjas akadémiára, mert reménykedtem, hogy lesz időstorna. Ez ugyan még nincsen (bár örömmel hallom, hogy ősztől talán elindul), de valahogy mégis itt ragadtam, tetszik a hangulat, és nagyon sok nagyon okos és művelt osztálytársam is van. Egy páran össze is járunk, az iskolán kívül is, teljesen kötetlenül, nem szervezünk klubot, tanulókört, semmit, csak vagyunk. Engem leginkább a számítástechnika érdekel, megható, hogy Lévai tanár úr milyen kedvesen beszél a hallgatókkal, bár nekem kicsit lassú a tempó, így minden óra után utána olvasok az interneten. A te órádon is voltam néhányszor, szemrevaló asszonyok-lányok vannak ott, de a művészettörténet nem az én világom, az elvont képeket nem is szeretem, én realista vagyok. A költők közül egyedül József Attilát szeretem:

„Nem dörgölőzik sült lapocka számhoz, szívemhez kisgyerek, ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” – mennyire igaza van.

Csak azért álltam kötélnek, hogy leírd, amit mondok, mert tudom, hogy a sok irigy ember között akad majd egy pár, aki tanul a példámból, vagy ha más korombeli, akkor megpróbálja így nevelni az unokáit. Szabaddá válni, szabadnak lenni, és tenni azért, hogy ez így is maradjon. Inkább egyedül, de szabadon – nekem ez a mottóm. Remélem, nem beszéltem túlságosan gyorsan, mindent le tudtál írni. Ja, és ne tegyél hozzá semmit kérlek, ez nem irodalom, ez a valóság, amit elmondtam.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató

2021. 10. 30.