Az „időskor pestisével”, a demenciával foglalkozó tudósok már több évtizede felhívják a figyelmet arra, hogy a szinte kivétel nélkül 50 év felett kezdődő súlyos betegség első jelei az úgynevezett „freezingek”. Ezek a „lefagyások” azok a pillanatok, amikor valaki a rutinszerűen végzett cselekvésekben megakad, s akár hosszú percekig nem tud továbblépni.

A „lefagyások”, a „freezingek” oka természetesen lehet egy egyszerű memóriazavar, ami a fáradságból ered.  De ha viszonylag rövid idő alatt rendszeresen, kétszer-háromszor visszatér, célszerű azonnal szakemberhez fordulni. Első körben egy fájdalommentes demencia tesztet végeztetnek el velünk, amelynek segítségével nagy valószínűséggel kiderül, hogy a problémát valamilyen lelki, esetleg szervi baj, vagy valóban valamiféle agyi atrófia okozza. Utóbbi esetben haladéktalanul meg is kell kezdődnie a kezelésnek. Általános szabály: minél hamarabb kezdik el kezelni a demenciát, annál tovább szinten tartható.

2020 november végén egy nemzetközi kutatócsoport publikálta azt a kutatást, amely új területeket von be a demencia korai, kezdődő vagy még pontosabban lappangó szakaszának vizsgálatába. A michigani gerontológusok (Lauren Hersch Nicholas, Kenneth M. Langa, Julie PW Bynum, illetve Joanne W. Hsu) óriási, több mint nyolcvanezres, hetven év feletti átlagéletkorú csoporton – „mintán” – azt vizsgálták, hogy az egyszemélyes háztartásokban élő idős embereknél vannak-e számlafizetési problémák, esetleg elmaradások, és ez mennyire jellemző az Alzheimer-kórban szenvedőkre, illetve az egészségesekre. Ezt azonban nem elsősorban a jelenre vonatkozóan tekintették meg, hiszen nyilvánvaló, hogy a demenciában szenvedők túlnyomó többségénél ezek a felejtések a diagnózis után gyakran fennálnak, hanem a közeli és távolabbi múltba tekintettek: 6, illetve 2,5 év volt a határ. Megvizsgálták, hogy a számláik fizetésében voltak-e már régebben is nehézségeik, akkor, amikor még többnyire maguk sem gondolták, hogy ez a betegség megjelenhet a testükben.

Az eredmény a kutatókat is meglepte. Sajnos, már 6 évvel a demenciájuk diagnosztizálása előtt többen csúsztak el a számláik fizetésével, mint azok, akiknél a demenciát máig nem diagnosztizálták, annak ellenére is, hogy az anyagi keretek minden esetben megvoltak. Tehát nem azért nem fizettek, mert nem volt a pénztárcájukban pénz, hanem azért, mert egyszerűen kiment a fejükből. Ráadásul az is kiderült, hogy minél alacsonyabb iskolai végzettségű embereket vizsgáltak, annál jellemzőbb volt ez az elcsúszás.

Mit jelent ez? Nyilvánvaló, hogy 50 év felett nem csak akkor kell felkapnunk a fejünket, ha saját magunkon, vagy a környezetünkben élő valamelyik emberen érzékeljük azt, hogy rendszeresen elfelejti, miért ment ki az utcára, vagy egy gyakran megfőzött étel receptje semmiképpen nem tud eszébe jutni, esetleg olyan neveket felejt el rendszeresen, amelyeket egyébként nagyon gyakran használ. Az is figyelmeztető jelzés, ha a mindennapi rutincselekvéseiben, például a számlái kifizetésében zavarok, csúszások mutatkoznak – annak ellenére, hogy a pénze megvan a rendezésre. Ha ez rendszeresen előfordul, nyilvánvalóan ugyanúgy szakemberhez kell fordulni, hiszen az „időskor pestisét” célszerű minél hamarabb diagnosztizálni…

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató 

2021. 10. 27.

Miközben a születéskor várható átlagéletkor folyamatosan növekszik világszerte, s miközben Magyarországon is egyre tovább élnek az emberek, megdöbbentő, hogy bizonyos szakterületeken mennyi életkori előítélettel (a gerontológiai szakirodalom szavával: ageizmussal) találkozhatunk. Sajnos, a sport is ilyen terület. A hosszabb és egészségesebb emberi élettartam szükségképpen hozza magával azt, hogy a sportágak legtöbbjében sokkal tovább maradnak aktívak a szereplők, mint korábban; képesek akár 40 év körül is nagyon jelentős teljesítményekre.

Amikor Cristiano Ronaldo, a csodálatos portugál labdarúgó a Juventushoz igazolt, számos magyar oldalon a hírt úgy kommentálták, hogy az „öreg” „levezetni” megy a csíkos mezük miatt „zebráknak” nevezett csapathoz. Ehhez képest a most 36 éves szupersztár 2018 júniusa és 2021 szeptember között 98 mérkőzésén 81 gólt szerzett, tehát nem kellett hozzá sok, hogy hozza az egy mérkőzés – egy gól átlagot. 2021 őszétől régi-új csapatában, a Manchester Unitedben is brillírozik. Ronaldo – kiváló csapatai vezéreként – minden bizonnyal még pár évig a legmagasabb szinten fogja elérni a sikereit, s nem kérdés, hogy az összes olyan rekordot begyűjti majd, ami esetleg még nem fűződik a nevéhez (talán egyedül arra nem látszik sok esély, hogy Portugáliával világbajnokságot nyer majd). Ronaldo rendkívül tudatosan éli az életét, szigorú mediterrán diéta szerint étkezik, s az erőnléti fejlesztést folyamatosan végzi a hivatalos csapatedzéseken kívül is.

Hasonló a helyzet a svájci tenisz-szupersztárral, Roger Federerrel. Az idén 40 éves sportcsillag mint a jó bor, csak javul is az idő elteltével: tavalyelőtt Wimbledonban (ami továbbra is a legrangosabb tornának számít) például egy majdnem öt órán át tartó mérkőzésen veszített Novak Djokovics ellen, és így szerezte meg a torna második helyét. Federeren egyáltalán nem látszott az, hogy közel a negyven esztendőhöz bármilyen tekintetben rosszabb volna, mint 33 éves ellenfele.

A perui válogatott focista, Claudio Pizarro is visszavonulásáig, azaz tavaly júniusig, 42 éves koráig még aktív tagja volt a Werder Bremen elsőosztályú német csapatának, s utolsó gólját egy német kupamérkőzésen, 41 évesen szerezte. A fantasztikus amerikai kosárlabdázó, Vince Carter is tavaly nyáron vonult vissza, miután még – utolsó idényében – vezéregyénisége volt az Atlanta Hawks NBA-s csapatának, 22. szezonját játszva a világ legjelentősebb bajnokságában.

S hogy a hölgyek se maradjanak ki: a 45 éves Olga Chusovitina üzbég tornásznő tavaly kvalifikálta magát a tokiói olimpiára, s ugrásban végül a 14. helyet szerezte meg. Jelenleg is a legelismertebb és legnépszerűbb teniszezőnők közé számít a 41 éves amerikai Venus Williams, aki ebben az évben a 152. helyen áll a világranglistán. Rajta is túltesz húga, Serena Williams, aki 2020-ban még US Open és Wimbledon-döntőt játszott, s jelenleg még szerepel a legjobb ötven játékos között.

De nem kell feltétlenül külföldre mennünk, hogy a szokottnál hosszabb pályafutásokat említsünk. Cseh László, világhírű úszónk ugyanis idén töltötte be 36. esztendejét, mégis, a fiatalokat megelőzve magyar bajnoki címeket szerzett, s immár a kilencedik világbajnokságán vett részt. A tokiói olimpián pedig bejutott a 200 méteres vegyesúszás döntőjébe, ahol hetedik helyet szerzett.  A másik nagy magyar sikersportág is hozott ebben a tekintetben egy nagy rekordert: a háromszoros kajak-kenu olimpiai bajnok, az idén 43 éves Kammerer Zoltán 2020-ban még új, 20 éves csapattársával is megnyerte a kajak 1000 méteres magyar bajnokságát!

Ha a szokott módon azt gondoljuk, hogy a focisták Magyarországon biztosan gyengébbek, s kevesebb ideig bírják a megterhelést, mint a többi sportoló, itt van a cáfolat! Az idén 44 esztendős Ferenczi István 2014-19 között a Vasasban 48 bajnokin lépett pályára, és a mérkőzéseken 28 gólt lőtt. Jelenleg az NB2-es Siófok egyik edzője, de 2020 novemberéig még többször beugrott egy-egy mérkőzés erejéig csapatába.

Úgy gondolom, a sok pozitív példát látva lassan tényleg el kell gondolkodnunk azon, hogy felülbíráljuk diszkriminatív ítélkezéseinket, s megbarátkozzunk azzal, hogy egyre több férfi és női sportoló még negyven éves kora felett is nagy sikereket ér majd el, hiszen sohasem késő… sem nekik, sem nekünk!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató 

2021. 10. 25.

Az 1960-70-es években Magyarországon több településen, illetve budapesti kerületben  (Budafok, Kelenföld, Zugló, Tatabánya) épültek úgynevezett „Öregek Háza”-i. Ezek  nemzetközi tekintetben is rendkívül korszerű időstudományi koncepció szerint egy közös épületben, különálló tanácsi lakásokat jelentettek a frissen épült lakótelepek közepén. Ezzel megvalósult az, ami minden gerontológus álma ma is: ne szakadjon ki az idősebb ember a sokféle generáció közül, hallja a gyerekzsivajt, lássa a munkába siető és onnan hazatérő felnőtteket, de közben vigyázzanak rá, s ha szükségét érzi, elhúzódhasson magányába. Ezt hívják intergenerációs együttélésnek. Itt az idő, hogy felújítsuk ezt a kezdeményezést!

2020-ban a Századok című történelmi folyóirat hasábjain jelent meg Keller Márkus történész kiváló tanulmánya, amely a budafoki Kísérleti Lakótelepen épített Öregek Házáról szól (az épület jelenlegi címe: Magasház u. 1.), a hetvenes évek végéig követve annak történetét. Innen is tudható, hogy az 1968-ban átadott épületben – amelyet Spiró Éva építészmérnök tervezett – garzonokat alakítottak ki, és a Fővárosi Tanács kezelésében működtek. Pályázni is itt lehetett rájuk, kizárólag nyugdíjasoknak, a korábbi lakás leadásával. Semmit sem kellett hozni, mert a 30 négyzetméter körüli lakások teljesen bútorozottak voltak, és természetesen összkomfortosak – nem csoda, hogy többszörös volt a túljelentkezés akkor is, ha kifejezetten magas volt a bérleti díj.

A lakásokban nemcsak kapaszkodóval ellátott kád és szőnyegpadló kapott helyet, de nővérhívó csengő is. Így mindenki a lehető legnagyobb biztonságban érezhette magát. Ehhez hozzájárult, hogy az épületben orvosi-ápolói ügyeleti lakás is volt, ahol mindig volt elérhető személyzet. Az emeletekre közösségi helyiségek is épültek, a ház közvetlen közelében pedig volt egy könyvtár, egy étterem és egy közért is. A környék megközelíthetősége is kifejezetten jó volt, hiszen Budafok belvárosából pár buszmegállóra volt a lakótelep, de a hangulatos, a nagytétényi kastélyig járó, egytagú 43-as villamossal is könnyen ki lehetett jutni ide (ez a járat ma már nem közlekedik, a forgalomnövekedés magával hozta az utak szélesítését, s ezt a járatot felszámolták).

Ma Magyarországon jó és kevésbé jó szociális otthonok, átmeneti otthonok és gondozási központok várják az időseket, de számukra épült speciális lakóépületek a lakóparkok vagy a lakótelepek közepén sajnos nem léteznek, bár több kezdeményezés is fel-felbukkan ilyenek létrehozására. Holott mennyivel szívesebben látnánk idős szüleinket egy olyan helyen, ahol figyelnek rájuk házon belül, és egy valódi közösségi élet részesei lehetnek a házon kívül is? Vagy akár egy olyan lakópark másik részén, ahol egyébként mi is élünk? Ráadásul egy ilyen házban bármikor meglátogathatjuk őket, hiszen nem egy külön intézményben élnek, amelynek saját szabályai, regulái vannak. Ezzel együtt pedig afelől is nyugodtak lehetnénk, hogy ha úgy érzik, hogy magányra vágynak, elvonulhatnak a világ elől, s garzonjuk csendjében, esetleg a park szép kertjében pihenhetnek.

Az idősek számára épített lakóparki lakások Nyugat-Európában tovább éltek, több országban ma is léteznek, Belgiumban például  magam is láttam ilyen épületeket. Jó volna, ha ez a funkció visszatérne hozzánk, hiszen az 1970-es években Európa úttörői voltunk ezekkel a kezdeményezésekkel!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató

2021. 09. 23.

A jelen nemcsak a múlttal terhes, persze lehet attól gazdag is, hanem egyúttal lehet befejezetlen a múlt. Nagy kérdés marad, hogy az idő folyamatában a jövő képes-e a jelenből szülni a múltat, vagy a múlt halad a jelenen keresztül tovább a jövőbe.

A rendszerváltás utáni múltrobbanás azt idézte elő, hogy majdnem mindenről lehetett beszélni, amiről addig hallgatni kellett. Elmondhatta bárki például a meghurcoltatását, a trianoni menekülését, a zsidóként való deportálását, a hadifogságát, a kommunizmusban elviselt börtönbüntetéseit, vagyona államosítását, internálását, kitelepítését. Egyszerre minden a felszínre került, ám szóba került-e az üldözők érintetlensége? – Az nem!

A szellemi, lelki és fizikai feloldás az elkövető részéről elkövetett cselekedet miatt erkölcsi és jogi értelemben is szükséges. Mert egy szociálisan és érzelmileg gyermeki nemzedék ki van téve a veszélynek. Olcsó, ám tetszetős jelszavakkal, demagógiával és tekintélyes személyek által leuralva könnyen irányíthatóvá válhatnak, ami az aktuálisan legkívánatosabb tömegbázisa lehet mind a diktatúrának, mind a globalizációs társadalmaknak. Pusztító erejű kisközösségen belül „a nem szólunk egymáshoz nagy műgonddal kimunkált családi pokol. Mi van a mélyén? Talán a kispolgár úrhatnámsága és butasága” (Popper Péter: Nem menj a romok közé, Bp., Saxum Kiadó, 2008, 109. old.). Ez csak a szimpla elhallgatás, a családon belül azonban hol egyik, hol másik tagja hallgat el egy-egy történet kapcsán, s egyes témák így válnak tabukká. De inkább kerüljenek többet felszínre, mert az illető családtagot nem érinti jól, s a családtagokat sem kíméljük az ismeretek hiányával.

Amit hirtelen elnémulás követ, az rossz emlékű marad családon belül. Pedig, ahogy szintén Popper Péter jelentette ki (ugyanott): „a családban el kell hangoznia az együttéléshez szükséges” alapinformációknak, amelyek magyarázatot nyújtanak egyes múltbéli eseményekhez. Transzgenerációsan átadott, nemzedékről nemzedékre átörökített mechanizmusokról van szó. Olyan mechanizmusokról, amelyek generációkként egyáltalán nem, vagy rosszul lettek átadva, hiszen maguk a nagyszülők nemzedéke komoly pszichés traumákon ment keresztül. Saját életük képsora lesz az, ami súlyos és nyomasztó ’golyó’-ként mindig visszagördül – gátolva a továbblépést – az egymást követő nemzedékek elé. A feldolgozatlan múlt borzasztó erővel torzíthatja a jelenünket, de a jövő formálásában is ott van, a zsigeri emlékeinkben és félelmeinkben, a nagyszülőkön keresztül, akik a családi emlékezet egyedüli birtokosai. Rajtuk múlik, hogy mit mondanak el, hogyan mondják el a történéseket, egyáltalán elmondják-e azokat, vagy magukkal viszik a sírba.

A nagyszülők felelőssége abban található meg, hogy ők szabályozzák a kimondható és a ki nem mondható témákat. Ez olyan szeparációs helyzetet teremt, amely megismétli a traumákat, sőt több nemzedéken keresztül hatása van. Olyan magatartásformákhoz vezethet az ilyen átörökített és traumatizált múlt, ami áruláshoz, lojalitáskonfliktushoz, paradox külső és belső üzenetekhez és súlyos identitászavarhoz is vezethet.

A következő nemzedékben előfordulhat az énhasadás, paranoid szorongás attól, hogy kiderül bármi, amiről nincs tudomása, amiről nincs ismerete, csak a tudatalattijának a mélyén van jelen, sejt valamit, amiről nem tudja, hogy mi az. A félelem generálódik! Ezért nincs félelmetesebb annál, mint kizárva lenni a család valós történetéből. A traumák ugyanis a családtagok tudtán kívül is újra felbukkannak a leszármazottak nemzedékében.

A nagyszülők tudattalanul genetikailag is továbbadják a generációjuk által elszenvedett sérüléseket, s gyermekeik lesznek azok, akik a mélyen eltemetett – a beszéd és elmesélés útján el nem érhető – gyötrődést és szenvedést magukban hordozzák tovább. Az átélt sérelmek mindhárom nemzedékben otthagyják a kitörölhetetlen nyomaikat. Ez a kibeszéletlenség lebéníthatja a harmadik nemzedékben a gondolkodást, ami sok szempontból majd gátló hatást fejt ki az unokákra, akik képtelenek lesznek alkalmazkodni ehhez az agyonhallgatás

Egy napon beszélni kell tudni ezekről az elhallgatásokról, vagyis a történelmi és egyéb családi titkokról, hogy az egyéni fejlődés érdekében felbukkanjon az elkendőzött igazság, amelyet egy másik ember temetett el egy korábbi nemzedéken belül, amelynek lehet, hogy már a tagjai sem élnek. A harmadik nemzedék szülöttje viszont szabadon él és alkot, mert nem felelős a két nemzedékkel korábban történtekért.hoz.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: Pixabay

Nemrég egy különleges könyv látott napvilágot a L’Harmattan Kiadó gondozásában: A gyermekvonatok – Élő híd Magyarország, Hollandia és Belgium között az első világháború után címmel. Ismerhettük ugyan, de már fizikai valójukban nincsenek jelen annak a nemzedéknek a tagjai, akik részesei lehettek az első világháború után a Vöröskereszt, illetve több nemzetközi és egyházi szervezet által irányított akciónak. A „gyermekvonat” néven ismertté vált program több ezer magyar gyereknek a sorsát változtatta meg.

Ma már elképzelhetetlen az a helyzet, ami az első világháború után előállt, ugyanis a vesztes háború nemcsak politikai válságot, hanem jelentős gazdasági és szociális nyomorúságot is eredményezett. A háború okozta hatalmas kiadás nélkülözést hozott, rengeteg hadiárva és özvegy lett, tömegében érkeztek haza a frontról a hadirokkantak – csökkent munkaképességű vagy munkaképtelen – férfiak. Ezt a nehéz helyzetet igyekezett megoldani vagy inkább könnyíteni a „gyermekvonat” néven ismertté vált program, amely a nemzetközi humanitárius szerveződések összefogásának eredményeként valósulhatott meg. A segítő akcióban külföldi családokhoz juthattak el a rászoruló (árván maradt) gyerekek, akiket több hónapra vagy évre befogadtak, hogy megerősödjenek és a megpróbáltatásaikat egy idegen környezetben kiheverhessék.

Nemcsak az első világháborús veszteségeken volt már túl az ország, hanem a véres tanácsköztársaságon és a tragikus trianoni döntésen is, amikor 1920. február 8-án kigördült a Keleti Pályaudvarról az első gyermekvonat. Tíz esztendő alatt – amíg közlekedtek ezek a „gyermekvonatok” – mintegy hatvanezer magyar gyerek utazott és élt több hónapig Hollandiában, Belgiumban, Svájcban, Svédországban és Angliában.

Én magam még két úgymond „gyermekvonatos” idős embert ismerhettem, akik Hollandiában voltak. Az egyik az apai nagyanyám volt, aki azt mesélte, hogy a szervezők figyelme mindenre kiterjedt. Még arra is, hogy a gyerekek ugyanolyan vagy legalábbis hasonló társadalmi helyzetű családokhoz kerüljenek, mint amilyenben éltek: például nagyanyám apja főszolgabíró volt, ezért ő hatévesen egy hollandiai kisváros polgármesteréhez került, akinek egy hasonló korú kislánya volt. Két évig maradtak a bátyjával a családnál, mert olyan testvéri szeretet és barátság alakult ki a két család között.

Ez a nemzetközi program az Országos Gyermekvédő Liga segítségével működött, amelynek segítségével 28563 magyar gyermek utazhatott Hollandiába és 21542 pedig Belgiumba. A gyermekek 80 %-át ez a két ország fogadta. Ekkor Magyarország, Hollandia és Belgium között komoly politikai, kulturális és gazdasági kapcsolatok működtek. A témával már korábban többen foglalkoztak, ám ez a könyv az első olyan jelentős tanulmánygyűjtemény, amely  több szemszögből is bemutatja az adott kort és a gyermekvonat programot.

A szép kiadványért a L’Harmattan Kiadót illeti a dicsőség, illetve azokat a kutatókat, akiknek a nagyon érdekes fényképdokumentáció köszönhető. Három szerző és szerkesztő nevét kell megjegyeznünk, akiknek a munkáját dicséri ez a különleges leletmentés és dokumentálás: Maartin J. Aalders holland református lelkész és teológus, aki a magyar és holland protestánsok kapcsolatait kutatja a két világháború közötti időszakban; Pusztai Gábor néderlandista irodalomtörténész, tanszékvezető a Debreceni Egyetemen; Réthelyi Orsolya szintén néderlandista és történész, tanszékvezető az ELTÉ-n.   Hasznos olvasást kívánok a kötethez azoknak, akiknek felkeltette a téma leírása az érdeklődését!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Miért fontos, hogy megismerjük családunk történetét? Kutatások támasztják alá, hogy a szülők traumáját a gyerek magáévá teszi, ami a traumák generációs újraélését eredményezi. A túlélők tudtukon kívül adják tovább a következő generációnak azt, amit átéltek. Azzal, hogy nem beszélnek a nagyszülők, a szülők a múltról, nemcsak a kommunikációt, hanem a szeretet áramlásának útját is elzárhatják.

A fejlődéspszichológia, a sejtbiológia, a neurobiológia és az epigenetika területein elért fejlődések eredményei azt emelik ki, hogy legalább három nemzedékig visszamenőleg fel kell tárni a család történetét ahhoz, hogy megérthessük az ismétlődő traumás és szenvedési mintázatok hátterében elhelyezkedő és működő mechanizmusokat. A traumákat a generációk át tudják adni az utánuk jövőknek, amit meg is tesznek. Ez olyan módon jelenítődik meg, hogy a traumás eseményeket átélt emberek leszármazottai hordozhatják az általuk közvetlenül át nem élt traumák következményeiként megjelenő fizikai és érzelmi tüneteket.

Az epigenetikus változások az akaratunktól függetlenül következhetnek be, ugyanis kémiai módosulásokat okoznak, ezáltal a sejtjeinkben zajlanak le. Már megtermékenyítetlen petesejtként is az anyánk és nagyanyánk sejtkörnyezetén osztozunk. Amikor a nagyanyánk öthónapos várandós volt az anyánkkal, már akkor, annak a petesejtnek az úgymond elősejtje, amelyből kifejlődtünk: jelen volt az anyánk petefészkében. (Ami konkrétan azt jelenti, hogy még mielőtt az édesanyánk megszületett volna, a legkorábbi nyomaink az anyánkkal együtt a nagyanyánk testében voltak, azaz három nemzedék osztozott az azonos biológiai környezeten.)

Ugyanez a helyzet az apai ággal is, ugyanígy vissza lehet követni a fogantatást és átörökítést. Érzelmi, biológiai és pszichológiai szempontból meghatározó a fogantatástól kezdve a környezet hatása, amely az egész életre befolyásoló hatással van.

Az elmúlt esztendők kutatásai azt bizonyították, hogy a környezetünkből érkező jelek átjuthatnak a sejtmembránon, ami irányíthatja a sejt viselkedését, ez pedig aktiválhatja a génjeinket, vagy akár deaktiválhatja is azokat. Vagyis betekintést nyújtanak a legújabb kutatások abba, hogy az anya hogyan adja át a méhében a még meg nem született utódnak a sejtmemóriát. Az átörökített érzelmek: félelem, öröm, harag, szeretet, stressz, remény, veszteség… biokémiailag módosíthatják a csecsemő gyermekkori, majd felnőttkori genetikai (ki)fejlődését, ugyanis a vérben a tápanyaggal együtt nagyon sok hormon és információs jel továbbítódik. Mindez az addig megélt érzelmek alapján működik. (Például a stresszben élő kismamák babái nagyobb arányban lesznek koraszülöttek.)  

Egy nagyszülő elfojtott érzelmei a testén keresztül a gyerekével és az unokájával osztódik meg. Mára tudjuk, hogy a kromoszomális DNS-állomány nagyjából 2%-át teszik ki a fizikai jellemzők (pl.: hajunk, szemünk és bőrünk színéért felel ez a kb. 2%); a többi (közel 98%) az ún. nem kódoló DNS-t tartalmazza, amely az örökölt érzelmi, személyiségbeli és viselkedésbeli vonásokat is magában hordozza. De a gének tartalmazzák a múltbéli tapasztalások bizonyos emlékeit is.

A szülők traumáját a gyerek magáévá teszi, ami a traumák generációs újraélését eredményezi. A túlélők tudtukon kívül adják tovább a következő generációnak azt, amit átéltek: bennük továbbgyűrűzik. Az ezzel foglalkozó tudósok az elmúlt időkben kezdték megismerni a traumák öröklésével együtt járó biológiai folyamatokat. Ezeket az emlékeket a DNS-ben létrejövő epigenetikus változásain keresztül tovább lehet adni a későbbi nemzedékeknek, amit transzgenerációs öröklésnek nevezünk.

A kanadai Lethbridge-i Egyetem kutatói patkányokkal végzett kísérletei azt demonstrálták, hogy stresszes anyák kölykei koraszülöttek lettek, s a stresszes nagyszülők unokáinak még akkor is rövidebb ideig tartott a vemhessége, ha az anyjukat nem érte stresszhatás. A családon belül traumás élmények lehetnek olyan erősek, hogy a család alapprogramjává válhatnak, ugyanis a családtagok tudat alatt újból és újból megismétlik a múltbéli szenvedés(eike)t.

Hellinger* meggyőződése, hogy az ilyen ismétlések mögött súlyos tudatalatti lojalitás mechanizmusa van jelen. Vagyis a tudatalatti magában hordozza a családi rendszer korábbi tagjának az érzéseit és tüneteit, de a viselkedésmintáit is, mintha ’sajátok’ lennének. Közös tudatalattiban újból átélődnek a felmenők emlékei, amelyeket sajátunknak tekintünk, illetve élünk meg. A tudatalattiba süllyesztett kimondatlan élmények és érzések rendszeresen feljönnek. Ezek kihatással vannak az egészségünkre, a kapcsolatainkra, a munkánkra és egyéb élethelyzetre is.

A rendszerváltás utáni évek társadalmi és politikai fordulatát a családtörténetek lenyomatai is őrzik. Megdöbbentő, hogy mennyi, gyökerekig hatoló, befejezetlen, tovább élő és a jelent is aktívan meghatározó múltbéli esemény van jelen traumatizált és átörökített változatban a 20. századi családtörténetekben. A lelki és idegi megviseltség mellett megfigyelhető a küzdőképesség, a véletlen sodrásának vállalása és a túlélés életstratégiája. A traumatikus élmények bebizonyították, hogy túl lehetett élni a sokféle megfosztást: hazától, családtól, otthontól, munkától, emberi jogoktól, szabadságtól, tulajdontól stb.

Azonban tudni kell, hogy családjaink történetének megoldatlan traumái beszivárognak az egymást követő generációk életébe, és keverednek az egyéni érzelmekkel, amelyek kihatással vannak a döntésekre. Ezek nem kérdőjeleződnek meg, hanem automatikusan végrehajtódnak. Ha nem kérdőjeleződnek meg „jó ez nekem?” – alapon, akkor meggátolhatják az életáramlást. Azzal, hogy nem beszélnek a nagyszülők, a szülők a múltról, vagy deformáltan adják elő, azt hiszik, hogy az elhallgatásukkal, változtatásaikkal immunizálják önmagukat és a következő generációt. Ezekkel a családban nemcsak a kommunikáció, hanem a szeretet áramlásának útját is elzárhatják.

 

* Bert Hellinger német pszichoterápiával foglalkozó katolikus misszionárius. Magyarországon 1995-ben tett először látogatást. A „családállítás” elnevezésű terápia az ő nevéhez kötődik.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó forrás: Fortepan, képszám: 120576

Öröm az olvasás sorozatunkban ezúttal Edith Eva Eger: Az ajándék, 12 életmentő lecke című könyvét mutatjuk be. Igazán hasznos olvasmány, hiszen az írónő rávilágít életünk romboló, sokszor örökölt mintáinak negatív hatásaira, s egyúttal segítséget is nyújt abban, hogy lelkileg felszabadulhassunk, sőt bénító gondolatainktól megszabadulhassunk.

A könyv szerzője, Dr. Edith Eva Eger Kassán, 1927-ben született. Jelenleg klinikai szakpszichológusként Amerikában praktizál, a poszttraumás stressz szindróma kezelésének a specialistájaként segít a hozzá fordulók számára. Eredetileg Magyarországon balett-táncosnak készült, majd tornászként a magyar olimpiai csapat tagja lett, de a hazai zsidóellenes törvények miatt távoznia kellett a csapatból.

1944 májusában, 16 évesen Auschwitzba deportálták a családjával együtt, ahol szüleit szinte azonnal megsemmisítették, ő és testvére túlélték a borzalmakat. Találkozott Mengelével is, aki kiszolgáltatott rabként táncolásra kényszerítette őt. Akkor tapasztalta meg – amiről a könyvében is ír –, hogy hiába volt lágerben, de lelkében szabad maradt és táncolás közben hallotta a zenét.

A magyarországi kommunista rezsim fenyegetésének hatására 1949-ben az Egyesült Államokba távozott, a kaliforniai La Jollában él. Évtizedekig az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként dolgozott.

A döntés című könyve 2017-ben, majd Az ajándék című kötete 2020-ban a Libri Kiadó gondozásában jelent meg. Munkásságára nagy hatással volt mentora és atyai barátja, a neves osztrák neurológus és pszichiáter, Viktor E. Frankl. A magyar nyelven is megjelent könyvei foglalják össze életének a történéseit – haláltábori élményeit – és szakmai tevékenységének lényegét.

Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni Az ajándék című nemzetközi bestsellerré vált munkájának fő mondanivalóját, akkor azt mondhatjuk, hogy a lelki szabadságot megbocsátással és továbblépéssel lehet egyénileg megtalálni. Dr. Eger munkája rávilágít életünk romboló, sokszor epigenetikusan örökölt mintáinak negatív hatásaira, s egyúttal segítséget is nyújt abban, hogy lelkileg felszabadulhassunk, sőt bénító gondolatainktól megszabadulhassunk. Lenyűgöző életfelfogása és életvezetési elve komoly inspirációforrás lehet a kötet olvasói számára.

A szerző röviden összefoglal különféle eseteket a saját praxisából – a könnyebb érthetőség kedvéért. Ezek a mindennapi életből kiragadott példák a lelkünket fogva tartó és gondolkodásunkat blokkoló érzelmi állapotokat mutatják be, mint például a félelmet, a gyászt, a dühöt, a titkolózást, a stresszt, a bűntudatot, a szégyent és a hárítást. A 12 életmentő lecke hitelesen bátorítja az olvasót, hogy igyekezzen minél előbb megszabadulni a múlt béklyóitól.

A kötet nem mellőzi az intellektuális humort sem, amely még élvezetesebbé teszi a fejezetek olvasását. Megvilágítja azt a tényt, hogy mindannyian nagyon sérülékenyek vagyunk, és különféle élethelyzetekben hasonló kihívásokkal kell szembenéznünk. A kötet segítséget nyújt abban, hogy kitörhessünk az önmagunk által épített szellemi és lelki börtönünkből, és felszínre hozhassuk, majd feldolgozhassuk a szerzett vagy örökölt (átörökített) traumáinkat. Ahogyan a szerző fogalmaz: „A szabadságot egész életünkben gyakoroljuk – olyan döntés, amit naponta újra meg újra meg kell hoznunk. A szabadsághoz remény is kell. Annak tudatosítása, hogy a szenvedés, bármilyen rettenetes is, átmeneti, és kíváncsiság, hogy felfedezzük, mi történik aztán.  A remény teszi lehetővé számunkra, hogy a múlt helyett a jelenben éljünk.”

A múlt árnyait nem szabad beengednünk, önmagunkat pedig becsülnünk kell – állítja a 94. évében járó írónő, akinek magyar nyelven is hozzáférhető vált a munkája. Jó olvasást kívánok ehhez a nemcsak hasznos, hanem fontos önfejlesztő olvasmányhoz!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: a szerző felvétele

Igen sok kérdés vetődhet fel ezzel a témakörrel kapcsolatban. Olyanok például, mint hogy milyen érzés az öregedés… Hogyan gondolkozzunk az idő óhatatlan múlásáról? Lassabban kellene élni, óvatosabban, és minél teljesebben? Talán az egyik legfőbb dolgunk, hogy minden helyzetben és mindvégig megmaradhasson a méltóságunk, illetve azt hogyan biztosítsuk magunk és mások számára.

A fiatalság bolondság! – tartja a szólás, ami elég közhelyes ugyan, ám mégis igaz (mint a legtöbb közhely). Ha tehetnénk, biztosan a legtöbben szeretnének fiatalok maradni amíg lehetséges, s nem öregednének meg, sőt vígan bolondoznánk, amíg csak lehet… De a való életben ez másként valósul meg: a Teremtő ezt máshogy rendeli el, hiszen az időnk itt e földi létben egy idő után lejár. A génjeinkbe írt ‘kódok’ és ‘életmintázatok’ igen erősek (epigenetikai irányban is), de mind csak lehetséges változatok, ugyanis felelősek vagyunk azért, hogy miket erősítünk fel, illetve hangolunk át vagy építünk le magunkban.

Az átlagéletkor nagy mértékben kitolódott az orvostudomány és a technikai csúcsteljesítmények segítségével, fantasztikus fejlődésük következményeként. De a mennyiségi szempont – években mérve – önmagában nem elegendő, főleg, ha az nem párosul megfelelő szintű emberi minőséggel. Milyen nehéz egy hosszú életet végig élni, amely fizikai és lelki szenvedésekkel tömkelegével jár.

Az életkor előrehaladtával úgymond a küszöb előtt várakoznak, hogy fokozatos bebocsáttatást nyerhessenek életünkbe: a betegségek, a fájdalom és szenvedés, az elszivárgó életerő és fogyatkozó életkedv stb. Ezek sajnos az életünkben nem éppen vidám dolgok! Ráadásul bizonyos életkor fölött, amikor egy reggel fájdalommentesen indul, akkor az már egy jó napnak számít azon a héten.

Az öregkori létezés ezzel is járhat, de amíg létezünk, addig éreznünk kell az élet súlyát. És bizony van, akire nem kis súly lett rakva! Fiatalon mindezt kevéssé, vagy egyáltalán nem érzékeljük, azonban az ifjúság múlandó madárka: elég hamar elszáll. Vannak, akik természetes módon, de léteznek olyanok is szép számmal, akik nagyon nehezen élik meg, hogy a biogépezetük lassul és rozsdásodik.

A fiatalság elmúlása a „régen minden jobb volt” felkiáltással nosztalgiázásra ad okot. Pedig már sokszor a nosztalgia sem a régi – ami Simone Signoret könyvének volt a címe. Akad olyan gyarló ember, aki iriggyé válik egy fiatalabb kollégára, szomszédra, rokonra, s vitás helyzetben csak a fiatalsága miatt nem ad neki igazat.

Áhítozunk idősödve a régi testi adottságok, tetterősség, hamvas bőr iránt, sőt, megállapítjuk egy-egy fiatalkori fényképünkről, hogy milyen szépek voltunk – akkor… Pedig csak fiatalok voltunk és az ifjúság önmagában is bájos. Szívesebben emlékezünk arra az életkorunkra, amikor még a csontjainkat – főleg a gerincünket – nem rogyasztotta meg az élet terhe, és a lelkünket még nem törték össze az emberi csalódások, a végleges búcsúzások, a sorozatos emberi veszteségek elfogadásai. Amikor a szívünk még normál ritmusban diktálta az ütemet.

Hiába állítja a népi bölcsesség, hogy mindannyian ifjan érkezünk a földi világba és öregen távozunk belőle. Nem mindannyian kapjuk meg az öregkor megélésének a lehetőségét. Aki megszületik, az bizony minél tovább él, annál többet kell elszenvedni lelkileg, és fizikailag is, mert elkopik. Se egyszer az élet véget ér. A búcsúzás kimondhatatlanul nehéz dolog. József Attila írta a híres Kései sirató című versében: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.”

A kegyetlenül elfogyó idő nyomot hagy: hajunk ősz lesz (ha marad), bőrünk ráncos, izomzatunk elernyed… Bár a pomádé sok mindent elfedhet, a homlokzati renoválással még egy ideig viszonylag jól elboldogulhatunk a korunkkal vívott látszatharcban. Babits fordításában, Heine fogalmazta meg ezt gyönyörűen: „A hajad oly fekete, / a ruhád oly fehér: / az ifjúság ígérete / az élettel felér. / Ó, csal az ember élete! / Ki tudja, mi nem ér? / Ruhád is lesz még fekete, / hajad is lesz fehér…”. Mennyire találó ez a nyolc sor – magáról az életről.

A külsőségnél még nehezebb a belső öregedése. Példának okáért, aki szívbeteg, tudja, milyen az, s hiába mondják, hogy a szív nem fáj. Aki ezt mondja, az nem „szíves”. Kalmár Pál neves énekes száma volt még a háború előtt az a vidám dal, amelynek az első sora: „Szívbajok ellen, kisasszony, szedjen tangót”. Ezt énekeltem többször Anyukámnak, amikor egy-egy nagyobb rosszulléten túl volt, és várta, hogy ismét nevethessünk. És akkor tényleg nevettünk magunkon, magán a helyzeten, az öregségen. Ám tudtuk, hogy ez azért ez nem lesz egy vidám történetünk, csak azt játszottuk amíg lehetett, s lelkileg „tangóztunk” éveken át a bajokon keresztül, hogy ne legyen annyira szomorú az öregedése. Nem volt jövőt mutató víziónk, csak az elfogadás maradt, amiben az Isten-hitünk segített. mert a Mindenható szinte kikövezte az utolsó közös utunkat is. Mindig emlékezni fogok a kis vidámkodásainkra. Az utolsóra is, ami már a Hospiceban töltött egyetlen éjszaka estéjén volt, amelyért olyan hálás volt búcsúzásunkkor! És arra a derűre, ami végig kísérte nemcsak az életünket, hanem azt a helyzetet, amellyel együtt éltünk, és olyan gyorsan lezárult. Nem könnyű méltósággal megöregedni, de mindent meg kell tennünk érte!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: Pixabay