A jelen nemcsak a múlttal terhes, persze lehet attól gazdag is, hanem egyúttal lehet befejezetlen a múlt. Nagy kérdés marad, hogy az idő folyamatában a jövő képes-e a jelenből szülni a múltat, vagy a múlt halad a jelenen keresztül tovább a jövőbe.

A rendszerváltás utáni múltrobbanás azt idézte elő, hogy majdnem mindenről lehetett beszélni, amiről addig hallgatni kellett. Elmondhatta bárki például a meghurcoltatását, a trianoni menekülését, a zsidóként való deportálását, a hadifogságát, a kommunizmusban elviselt börtönbüntetéseit, vagyona államosítását, internálását, kitelepítését. Egyszerre minden a felszínre került, ám szóba került-e az üldözők érintetlensége? – Az nem!

A szellemi, lelki és fizikai feloldás az elkövető részéről elkövetett cselekedet miatt erkölcsi és jogi értelemben is szükséges. Mert egy szociálisan és érzelmileg gyermeki nemzedék ki van téve a veszélynek. Olcsó, ám tetszetős jelszavakkal, demagógiával és tekintélyes személyek által leuralva könnyen irányíthatóvá válhatnak, ami az aktuálisan legkívánatosabb tömegbázisa lehet mind a diktatúrának, mind a globalizációs társadalmaknak. Pusztító erejű kisközösségen belül „a nem szólunk egymáshoz nagy műgonddal kimunkált családi pokol. Mi van a mélyén? Talán a kispolgár úrhatnámsága és butasága” (Popper Péter: Nem menj a romok közé, Bp., Saxum Kiadó, 2008, 109. old.). Ez csak a szimpla elhallgatás, a családon belül azonban hol egyik, hol másik tagja hallgat el egy-egy történet kapcsán, s egyes témák így válnak tabukká. De inkább kerüljenek többet felszínre, mert az illető családtagot nem érinti jól, s a családtagokat sem kíméljük az ismeretek hiányával.

Amit hirtelen elnémulás követ, az rossz emlékű marad családon belül. Pedig, ahogy szintén Popper Péter jelentette ki (ugyanott): „a családban el kell hangoznia az együttéléshez szükséges” alapinformációknak, amelyek magyarázatot nyújtanak egyes múltbéli eseményekhez. Transzgenerációsan átadott, nemzedékről nemzedékre átörökített mechanizmusokról van szó. Olyan mechanizmusokról, amelyek generációkként egyáltalán nem, vagy rosszul lettek átadva, hiszen maguk a nagyszülők nemzedéke komoly pszichés traumákon ment keresztül. Saját életük képsora lesz az, ami súlyos és nyomasztó ’golyó’-ként mindig visszagördül – gátolva a továbblépést – az egymást követő nemzedékek elé. A feldolgozatlan múlt borzasztó erővel torzíthatja a jelenünket, de a jövő formálásában is ott van, a zsigeri emlékeinkben és félelmeinkben, a nagyszülőkön keresztül, akik a családi emlékezet egyedüli birtokosai. Rajtuk múlik, hogy mit mondanak el, hogyan mondják el a történéseket, egyáltalán elmondják-e azokat, vagy magukkal viszik a sírba.

A nagyszülők felelőssége abban található meg, hogy ők szabályozzák a kimondható és a ki nem mondható témákat. Ez olyan szeparációs helyzetet teremt, amely megismétli a traumákat, sőt több nemzedéken keresztül hatása van. Olyan magatartásformákhoz vezethet az ilyen átörökített és traumatizált múlt, ami áruláshoz, lojalitáskonfliktushoz, paradox külső és belső üzenetekhez és súlyos identitászavarhoz is vezethet.

A következő nemzedékben előfordulhat az énhasadás, paranoid szorongás attól, hogy kiderül bármi, amiről nincs tudomása, amiről nincs ismerete, csak a tudatalattijának a mélyén van jelen, sejt valamit, amiről nem tudja, hogy mi az. A félelem generálódik! Ezért nincs félelmetesebb annál, mint kizárva lenni a család valós történetéből. A traumák ugyanis a családtagok tudtán kívül is újra felbukkannak a leszármazottak nemzedékében.

A nagyszülők tudattalanul genetikailag is továbbadják a generációjuk által elszenvedett sérüléseket, s gyermekeik lesznek azok, akik a mélyen eltemetett – a beszéd és elmesélés útján el nem érhető – gyötrődést és szenvedést magukban hordozzák tovább. Az átélt sérelmek mindhárom nemzedékben otthagyják a kitörölhetetlen nyomaikat. Ez a kibeszéletlenség lebéníthatja a harmadik nemzedékben a gondolkodást, ami sok szempontból majd gátló hatást fejt ki az unokákra, akik képtelenek lesznek alkalmazkodni ehhez az agyonhallgatás

Egy napon beszélni kell tudni ezekről az elhallgatásokról, vagyis a történelmi és egyéb családi titkokról, hogy az egyéni fejlődés érdekében felbukkanjon az elkendőzött igazság, amelyet egy másik ember temetett el egy korábbi nemzedéken belül, amelynek lehet, hogy már a tagjai sem élnek. A harmadik nemzedék szülöttje viszont szabadon él és alkot, mert nem felelős a két nemzedékkel korábban történtekért.hoz.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: Pixabay

Az 1960-70-es években Magyarországon több településen, illetve budapesti kerületben  (Budafok, Kelenföld, Zugló, Tatabánya) épültek úgynevezett „Öregek Háza”-i. Ezek  nemzetközi tekintetben is rendkívül korszerű időstudományi koncepció szerint egy közös épületben, különálló tanácsi lakásokat jelentettek a frissen épült lakótelepek közepén. Ezzel megvalósult az, ami minden gerontológus álma ma is: ne szakadjon ki az idősebb ember a sokféle generáció közül, hallja a gyerekzsivajt, lássa a munkába siető és onnan hazatérő felnőtteket, de közben vigyázzanak rá, s ha szükségét érzi, elhúzódhasson magányába. Ezt hívják intergenerációs együttélésnek. Itt az idő, hogy felújítsuk ezt a kezdeményezést!

2020-ban a Századok című történelmi folyóirat hasábjain jelent meg Keller Márkus történész kiváló tanulmánya, amely a budafoki Kísérleti Lakótelepen épített Öregek Házáról szól (az épület jelenlegi címe: Magasház u. 1.), a hetvenes évek végéig követve annak történetét. Innen is tudható, hogy az 1968-ban átadott épületben – amelyet Spiró Éva építészmérnök tervezett – garzonokat alakítottak ki, és a Fővárosi Tanács kezelésében működtek. Pályázni is itt lehetett rájuk, kizárólag nyugdíjasoknak, a korábbi lakás leadásával. Semmit sem kellett hozni, mert a 30 négyzetméter körüli lakások teljesen bútorozottak voltak, és természetesen összkomfortosak – nem csoda, hogy többszörös volt a túljelentkezés akkor is, ha kifejezetten magas volt a bérleti díj.

A lakásokban nemcsak kapaszkodóval ellátott kád és szőnyegpadló kapott helyet, de nővérhívó csengő is. Így mindenki a lehető legnagyobb biztonságban érezhette magát. Ehhez hozzájárult, hogy az épületben orvosi-ápolói ügyeleti lakás is volt, ahol mindig volt elérhető személyzet. Az emeletekre közösségi helyiségek is épültek, a ház közvetlen közelében pedig volt egy könyvtár, egy étterem és egy közért is. A környék megközelíthetősége is kifejezetten jó volt, hiszen Budafok belvárosából pár buszmegállóra volt a lakótelep, de a hangulatos, a nagytétényi kastélyig járó, egytagú 43-as villamossal is könnyen ki lehetett jutni ide (ez a járat ma már nem közlekedik, a forgalomnövekedés magával hozta az utak szélesítését, s ezt a járatot felszámolták).

Ma Magyarországon jó és kevésbé jó szociális otthonok, átmeneti otthonok és gondozási központok várják az időseket, de számukra épült speciális lakóépületek a lakóparkok vagy a lakótelepek közepén sajnos nem léteznek, bár több kezdeményezés is fel-felbukkan ilyenek létrehozására. Holott mennyivel szívesebben látnánk idős szüleinket egy olyan helyen, ahol figyelnek rájuk házon belül, és egy valódi közösségi élet részesei lehetnek a házon kívül is? Vagy akár egy olyan lakópark másik részén, ahol egyébként mi is élünk? Ráadásul egy ilyen házban bármikor meglátogathatjuk őket, hiszen nem egy külön intézményben élnek, amelynek saját szabályai, regulái vannak. Ezzel együtt pedig afelől is nyugodtak lehetnénk, hogy ha úgy érzik, hogy magányra vágynak, elvonulhatnak a világ elől, s garzonjuk csendjében, esetleg a park szép kertjében pihenhetnek.

Az idősek számára épített lakóparki lakások Nyugat-Európában tovább éltek, több országban ma is léteznek, Belgiumban például  magam is láttam ilyen épületeket. Jó volna, ha ez a funkció visszatérne hozzánk, hiszen az 1970-es években Európa úttörői voltunk ezekkel a kezdeményezésekkel!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató

2021. 09. 23.

Nemrég egy különleges könyv látott napvilágot a L’Harmattan Kiadó gondozásában: A gyermekvonatok – Élő híd Magyarország, Hollandia és Belgium között az első világháború után címmel. Ismerhettük ugyan, de már fizikai valójukban nincsenek jelen annak a nemzedéknek a tagjai, akik részesei lehettek az első világháború után a Vöröskereszt, illetve több nemzetközi és egyházi szervezet által irányított akciónak. A „gyermekvonat” néven ismertté vált program több ezer magyar gyereknek a sorsát változtatta meg.

Ma már elképzelhetetlen az a helyzet, ami az első világháború után előállt, ugyanis a vesztes háború nemcsak politikai válságot, hanem jelentős gazdasági és szociális nyomorúságot is eredményezett. A háború okozta hatalmas kiadás nélkülözést hozott, rengeteg hadiárva és özvegy lett, tömegében érkeztek haza a frontról a hadirokkantak – csökkent munkaképességű vagy munkaképtelen – férfiak. Ezt a nehéz helyzetet igyekezett megoldani vagy inkább könnyíteni a „gyermekvonat” néven ismertté vált program, amely a nemzetközi humanitárius szerveződések összefogásának eredményeként valósulhatott meg. A segítő akcióban külföldi családokhoz juthattak el a rászoruló (árván maradt) gyerekek, akiket több hónapra vagy évre befogadtak, hogy megerősödjenek és a megpróbáltatásaikat egy idegen környezetben kiheverhessék.

Nemcsak az első világháborús veszteségeken volt már túl az ország, hanem a véres tanácsköztársaságon és a tragikus trianoni döntésen is, amikor 1920. február 8-án kigördült a Keleti Pályaudvarról az első gyermekvonat. Tíz esztendő alatt – amíg közlekedtek ezek a „gyermekvonatok” – mintegy hatvanezer magyar gyerek utazott és élt több hónapig Hollandiában, Belgiumban, Svájcban, Svédországban és Angliában.

Én magam még két úgymond „gyermekvonatos” idős embert ismerhettem, akik Hollandiában voltak. Az egyik az apai nagyanyám volt, aki azt mesélte, hogy a szervezők figyelme mindenre kiterjedt. Még arra is, hogy a gyerekek ugyanolyan vagy legalábbis hasonló társadalmi helyzetű családokhoz kerüljenek, mint amilyenben éltek: például nagyanyám apja főszolgabíró volt, ezért ő hatévesen egy hollandiai kisváros polgármesteréhez került, akinek egy hasonló korú kislánya volt. Két évig maradtak a bátyjával a családnál, mert olyan testvéri szeretet és barátság alakult ki a két család között.

Ez a nemzetközi program az Országos Gyermekvédő Liga segítségével működött, amelynek segítségével 28563 magyar gyermek utazhatott Hollandiába és 21542 pedig Belgiumba. A gyermekek 80 %-át ez a két ország fogadta. Ekkor Magyarország, Hollandia és Belgium között komoly politikai, kulturális és gazdasági kapcsolatok működtek. A témával már korábban többen foglalkoztak, ám ez a könyv az első olyan jelentős tanulmánygyűjtemény, amely  több szemszögből is bemutatja az adott kort és a gyermekvonat programot.

A szép kiadványért a L’Harmattan Kiadót illeti a dicsőség, illetve azokat a kutatókat, akiknek a nagyon érdekes fényképdokumentáció köszönhető. Három szerző és szerkesztő nevét kell megjegyeznünk, akiknek a munkáját dicséri ez a különleges leletmentés és dokumentálás: Maartin J. Aalders holland református lelkész és teológus, aki a magyar és holland protestánsok kapcsolatait kutatja a két világháború közötti időszakban; Pusztai Gábor néderlandista irodalomtörténész, tanszékvezető a Debreceni Egyetemen; Réthelyi Orsolya szintén néderlandista és történész, tanszékvezető az ELTÉ-n.   Hasznos olvasást kívánok a kötethez azoknak, akiknek felkeltette a téma leírása az érdeklődését!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Miért fontos, hogy megismerjük családunk történetét? Kutatások támasztják alá, hogy a szülők traumáját a gyerek magáévá teszi, ami a traumák generációs újraélését eredményezi. A túlélők tudtukon kívül adják tovább a következő generációnak azt, amit átéltek. Azzal, hogy nem beszélnek a nagyszülők, a szülők a múltról, nemcsak a kommunikációt, hanem a szeretet áramlásának útját is elzárhatják.

A fejlődéspszichológia, a sejtbiológia, a neurobiológia és az epigenetika területein elért fejlődések eredményei azt emelik ki, hogy legalább három nemzedékig visszamenőleg fel kell tárni a család történetét ahhoz, hogy megérthessük az ismétlődő traumás és szenvedési mintázatok hátterében elhelyezkedő és működő mechanizmusokat. A traumákat a generációk át tudják adni az utánuk jövőknek, amit meg is tesznek. Ez olyan módon jelenítődik meg, hogy a traumás eseményeket átélt emberek leszármazottai hordozhatják az általuk közvetlenül át nem élt traumák következményeiként megjelenő fizikai és érzelmi tüneteket.

Az epigenetikus változások az akaratunktól függetlenül következhetnek be, ugyanis kémiai módosulásokat okoznak, ezáltal a sejtjeinkben zajlanak le. Már megtermékenyítetlen petesejtként is az anyánk és nagyanyánk sejtkörnyezetén osztozunk. Amikor a nagyanyánk öthónapos várandós volt az anyánkkal, már akkor, annak a petesejtnek az úgymond elősejtje, amelyből kifejlődtünk: jelen volt az anyánk petefészkében. (Ami konkrétan azt jelenti, hogy még mielőtt az édesanyánk megszületett volna, a legkorábbi nyomaink az anyánkkal együtt a nagyanyánk testében voltak, azaz három nemzedék osztozott az azonos biológiai környezeten.)

Ugyanez a helyzet az apai ággal is, ugyanígy vissza lehet követni a fogantatást és átörökítést. Érzelmi, biológiai és pszichológiai szempontból meghatározó a fogantatástól kezdve a környezet hatása, amely az egész életre befolyásoló hatással van.

Az elmúlt esztendők kutatásai azt bizonyították, hogy a környezetünkből érkező jelek átjuthatnak a sejtmembránon, ami irányíthatja a sejt viselkedését, ez pedig aktiválhatja a génjeinket, vagy akár deaktiválhatja is azokat. Vagyis betekintést nyújtanak a legújabb kutatások abba, hogy az anya hogyan adja át a méhében a még meg nem született utódnak a sejtmemóriát. Az átörökített érzelmek: félelem, öröm, harag, szeretet, stressz, remény, veszteség… biokémiailag módosíthatják a csecsemő gyermekkori, majd felnőttkori genetikai (ki)fejlődését, ugyanis a vérben a tápanyaggal együtt nagyon sok hormon és információs jel továbbítódik. Mindez az addig megélt érzelmek alapján működik. (Például a stresszben élő kismamák babái nagyobb arányban lesznek koraszülöttek.)  

Egy nagyszülő elfojtott érzelmei a testén keresztül a gyerekével és az unokájával osztódik meg. Mára tudjuk, hogy a kromoszomális DNS-állomány nagyjából 2%-át teszik ki a fizikai jellemzők (pl.: hajunk, szemünk és bőrünk színéért felel ez a kb. 2%); a többi (közel 98%) az ún. nem kódoló DNS-t tartalmazza, amely az örökölt érzelmi, személyiségbeli és viselkedésbeli vonásokat is magában hordozza. De a gének tartalmazzák a múltbéli tapasztalások bizonyos emlékeit is.

A szülők traumáját a gyerek magáévá teszi, ami a traumák generációs újraélését eredményezi. A túlélők tudtukon kívül adják tovább a következő generációnak azt, amit átéltek: bennük továbbgyűrűzik. Az ezzel foglalkozó tudósok az elmúlt időkben kezdték megismerni a traumák öröklésével együtt járó biológiai folyamatokat. Ezeket az emlékeket a DNS-ben létrejövő epigenetikus változásain keresztül tovább lehet adni a későbbi nemzedékeknek, amit transzgenerációs öröklésnek nevezünk.

A kanadai Lethbridge-i Egyetem kutatói patkányokkal végzett kísérletei azt demonstrálták, hogy stresszes anyák kölykei koraszülöttek lettek, s a stresszes nagyszülők unokáinak még akkor is rövidebb ideig tartott a vemhessége, ha az anyjukat nem érte stresszhatás. A családon belül traumás élmények lehetnek olyan erősek, hogy a család alapprogramjává válhatnak, ugyanis a családtagok tudat alatt újból és újból megismétlik a múltbéli szenvedés(eike)t.

Hellinger* meggyőződése, hogy az ilyen ismétlések mögött súlyos tudatalatti lojalitás mechanizmusa van jelen. Vagyis a tudatalatti magában hordozza a családi rendszer korábbi tagjának az érzéseit és tüneteit, de a viselkedésmintáit is, mintha ’sajátok’ lennének. Közös tudatalattiban újból átélődnek a felmenők emlékei, amelyeket sajátunknak tekintünk, illetve élünk meg. A tudatalattiba süllyesztett kimondatlan élmények és érzések rendszeresen feljönnek. Ezek kihatással vannak az egészségünkre, a kapcsolatainkra, a munkánkra és egyéb élethelyzetre is.

A rendszerváltás utáni évek társadalmi és politikai fordulatát a családtörténetek lenyomatai is őrzik. Megdöbbentő, hogy mennyi, gyökerekig hatoló, befejezetlen, tovább élő és a jelent is aktívan meghatározó múltbéli esemény van jelen traumatizált és átörökített változatban a 20. századi családtörténetekben. A lelki és idegi megviseltség mellett megfigyelhető a küzdőképesség, a véletlen sodrásának vállalása és a túlélés életstratégiája. A traumatikus élmények bebizonyították, hogy túl lehetett élni a sokféle megfosztást: hazától, családtól, otthontól, munkától, emberi jogoktól, szabadságtól, tulajdontól stb.

Azonban tudni kell, hogy családjaink történetének megoldatlan traumái beszivárognak az egymást követő generációk életébe, és keverednek az egyéni érzelmekkel, amelyek kihatással vannak a döntésekre. Ezek nem kérdőjeleződnek meg, hanem automatikusan végrehajtódnak. Ha nem kérdőjeleződnek meg „jó ez nekem?” – alapon, akkor meggátolhatják az életáramlást. Azzal, hogy nem beszélnek a nagyszülők, a szülők a múltról, vagy deformáltan adják elő, azt hiszik, hogy az elhallgatásukkal, változtatásaikkal immunizálják önmagukat és a következő generációt. Ezekkel a családban nemcsak a kommunikáció, hanem a szeretet áramlásának útját is elzárhatják.

 

* Bert Hellinger német pszichoterápiával foglalkozó katolikus misszionárius. Magyarországon 1995-ben tett először látogatást. A „családállítás” elnevezésű terápia az ő nevéhez kötődik.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó forrás: Fortepan, képszám: 120576

Öröm az olvasás sorozatunkban ezúttal Edith Eva Eger: Az ajándék, 12 életmentő lecke című könyvét mutatjuk be. Igazán hasznos olvasmány, hiszen az írónő rávilágít életünk romboló, sokszor örökölt mintáinak negatív hatásaira, s egyúttal segítséget is nyújt abban, hogy lelkileg felszabadulhassunk, sőt bénító gondolatainktól megszabadulhassunk.

A könyv szerzője, Dr. Edith Eva Eger Kassán, 1927-ben született. Jelenleg klinikai szakpszichológusként Amerikában praktizál, a poszttraumás stressz szindróma kezelésének a specialistájaként segít a hozzá fordulók számára. Eredetileg Magyarországon balett-táncosnak készült, majd tornászként a magyar olimpiai csapat tagja lett, de a hazai zsidóellenes törvények miatt távoznia kellett a csapatból.

1944 májusában, 16 évesen Auschwitzba deportálták a családjával együtt, ahol szüleit szinte azonnal megsemmisítették, ő és testvére túlélték a borzalmakat. Találkozott Mengelével is, aki kiszolgáltatott rabként táncolásra kényszerítette őt. Akkor tapasztalta meg – amiről a könyvében is ír –, hogy hiába volt lágerben, de lelkében szabad maradt és táncolás közben hallotta a zenét.

A magyarországi kommunista rezsim fenyegetésének hatására 1949-ben az Egyesült Államokba távozott, a kaliforniai La Jollában él. Évtizedekig az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként dolgozott.

A döntés című könyve 2017-ben, majd Az ajándék című kötete 2020-ban a Libri Kiadó gondozásában jelent meg. Munkásságára nagy hatással volt mentora és atyai barátja, a neves osztrák neurológus és pszichiáter, Viktor E. Frankl. A magyar nyelven is megjelent könyvei foglalják össze életének a történéseit – haláltábori élményeit – és szakmai tevékenységének lényegét.

Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni Az ajándék című nemzetközi bestsellerré vált munkájának fő mondanivalóját, akkor azt mondhatjuk, hogy a lelki szabadságot megbocsátással és továbblépéssel lehet egyénileg megtalálni. Dr. Eger munkája rávilágít életünk romboló, sokszor epigenetikusan örökölt mintáinak negatív hatásaira, s egyúttal segítséget is nyújt abban, hogy lelkileg felszabadulhassunk, sőt bénító gondolatainktól megszabadulhassunk. Lenyűgöző életfelfogása és életvezetési elve komoly inspirációforrás lehet a kötet olvasói számára.

A szerző röviden összefoglal különféle eseteket a saját praxisából – a könnyebb érthetőség kedvéért. Ezek a mindennapi életből kiragadott példák a lelkünket fogva tartó és gondolkodásunkat blokkoló érzelmi állapotokat mutatják be, mint például a félelmet, a gyászt, a dühöt, a titkolózást, a stresszt, a bűntudatot, a szégyent és a hárítást. A 12 életmentő lecke hitelesen bátorítja az olvasót, hogy igyekezzen minél előbb megszabadulni a múlt béklyóitól.

A kötet nem mellőzi az intellektuális humort sem, amely még élvezetesebbé teszi a fejezetek olvasását. Megvilágítja azt a tényt, hogy mindannyian nagyon sérülékenyek vagyunk, és különféle élethelyzetekben hasonló kihívásokkal kell szembenéznünk. A kötet segítséget nyújt abban, hogy kitörhessünk az önmagunk által épített szellemi és lelki börtönünkből, és felszínre hozhassuk, majd feldolgozhassuk a szerzett vagy örökölt (átörökített) traumáinkat. Ahogyan a szerző fogalmaz: „A szabadságot egész életünkben gyakoroljuk – olyan döntés, amit naponta újra meg újra meg kell hoznunk. A szabadsághoz remény is kell. Annak tudatosítása, hogy a szenvedés, bármilyen rettenetes is, átmeneti, és kíváncsiság, hogy felfedezzük, mi történik aztán.  A remény teszi lehetővé számunkra, hogy a múlt helyett a jelenben éljünk.”

A múlt árnyait nem szabad beengednünk, önmagunkat pedig becsülnünk kell – állítja a 94. évében járó írónő, akinek magyar nyelven is hozzáférhető vált a munkája. Jó olvasást kívánok ehhez a nemcsak hasznos, hanem fontos önfejlesztő olvasmányhoz!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: a szerző felvétele

Igen sok kérdés vetődhet fel ezzel a témakörrel kapcsolatban. Olyanok például, mint hogy milyen érzés az öregedés… Hogyan gondolkozzunk az idő óhatatlan múlásáról? Lassabban kellene élni, óvatosabban, és minél teljesebben? Talán az egyik legfőbb dolgunk, hogy minden helyzetben és mindvégig megmaradhasson a méltóságunk, illetve azt hogyan biztosítsuk magunk és mások számára.

A fiatalság bolondság! – tartja a szólás, ami elég közhelyes ugyan, ám mégis igaz (mint a legtöbb közhely). Ha tehetnénk, biztosan a legtöbben szeretnének fiatalok maradni amíg lehetséges, s nem öregednének meg, sőt vígan bolondoznánk, amíg csak lehet… De a való életben ez másként valósul meg: a Teremtő ezt máshogy rendeli el, hiszen az időnk itt e földi létben egy idő után lejár. A génjeinkbe írt ‘kódok’ és ‘életmintázatok’ igen erősek (epigenetikai irányban is), de mind csak lehetséges változatok, ugyanis felelősek vagyunk azért, hogy miket erősítünk fel, illetve hangolunk át vagy építünk le magunkban.

Az átlagéletkor nagy mértékben kitolódott az orvostudomány és a technikai csúcsteljesítmények segítségével, fantasztikus fejlődésük következményeként. De a mennyiségi szempont – években mérve – önmagában nem elegendő, főleg, ha az nem párosul megfelelő szintű emberi minőséggel. Milyen nehéz egy hosszú életet végig élni, amely fizikai és lelki szenvedésekkel tömkelegével jár.

Az életkor előrehaladtával úgymond a küszöb előtt várakoznak, hogy fokozatos bebocsáttatást nyerhessenek életünkbe: a betegségek, a fájdalom és szenvedés, az elszivárgó életerő és fogyatkozó életkedv stb. Ezek sajnos az életünkben nem éppen vidám dolgok! Ráadásul bizonyos életkor fölött, amikor egy reggel fájdalommentesen indul, akkor az már egy jó napnak számít azon a héten.

Az öregkori létezés ezzel is járhat, de amíg létezünk, addig éreznünk kell az élet súlyát. És bizony van, akire nem kis súly lett rakva! Fiatalon mindezt kevéssé, vagy egyáltalán nem érzékeljük, azonban az ifjúság múlandó madárka: elég hamar elszáll. Vannak, akik természetes módon, de léteznek olyanok is szép számmal, akik nagyon nehezen élik meg, hogy a biogépezetük lassul és rozsdásodik.

A fiatalság elmúlása a „régen minden jobb volt” felkiáltással nosztalgiázásra ad okot. Pedig már sokszor a nosztalgia sem a régi – ami Simone Signoret könyvének volt a címe. Akad olyan gyarló ember, aki iriggyé válik egy fiatalabb kollégára, szomszédra, rokonra, s vitás helyzetben csak a fiatalsága miatt nem ad neki igazat.

Áhítozunk idősödve a régi testi adottságok, tetterősség, hamvas bőr iránt, sőt, megállapítjuk egy-egy fiatalkori fényképünkről, hogy milyen szépek voltunk – akkor… Pedig csak fiatalok voltunk és az ifjúság önmagában is bájos. Szívesebben emlékezünk arra az életkorunkra, amikor még a csontjainkat – főleg a gerincünket – nem rogyasztotta meg az élet terhe, és a lelkünket még nem törték össze az emberi csalódások, a végleges búcsúzások, a sorozatos emberi veszteségek elfogadásai. Amikor a szívünk még normál ritmusban diktálta az ütemet.

Hiába állítja a népi bölcsesség, hogy mindannyian ifjan érkezünk a földi világba és öregen távozunk belőle. Nem mindannyian kapjuk meg az öregkor megélésének a lehetőségét. Aki megszületik, az bizony minél tovább él, annál többet kell elszenvedni lelkileg, és fizikailag is, mert elkopik. Se egyszer az élet véget ér. A búcsúzás kimondhatatlanul nehéz dolog. József Attila írta a híres Kései sirató című versében: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.”

A kegyetlenül elfogyó idő nyomot hagy: hajunk ősz lesz (ha marad), bőrünk ráncos, izomzatunk elernyed… Bár a pomádé sok mindent elfedhet, a homlokzati renoválással még egy ideig viszonylag jól elboldogulhatunk a korunkkal vívott látszatharcban. Babits fordításában, Heine fogalmazta meg ezt gyönyörűen: „A hajad oly fekete, / a ruhád oly fehér: / az ifjúság ígérete / az élettel felér. / Ó, csal az ember élete! / Ki tudja, mi nem ér? / Ruhád is lesz még fekete, / hajad is lesz fehér…”. Mennyire találó ez a nyolc sor – magáról az életről.

A külsőségnél még nehezebb a belső öregedése. Példának okáért, aki szívbeteg, tudja, milyen az, s hiába mondják, hogy a szív nem fáj. Aki ezt mondja, az nem „szíves”. Kalmár Pál neves énekes száma volt még a háború előtt az a vidám dal, amelynek az első sora: „Szívbajok ellen, kisasszony, szedjen tangót”. Ezt énekeltem többször Anyukámnak, amikor egy-egy nagyobb rosszulléten túl volt, és várta, hogy ismét nevethessünk. És akkor tényleg nevettünk magunkon, magán a helyzeten, az öregségen. Ám tudtuk, hogy ez azért ez nem lesz egy vidám történetünk, csak azt játszottuk amíg lehetett, s lelkileg „tangóztunk” éveken át a bajokon keresztül, hogy ne legyen annyira szomorú az öregedése. Nem volt jövőt mutató víziónk, csak az elfogadás maradt, amiben az Isten-hitünk segített. mert a Mindenható szinte kikövezte az utolsó közös utunkat is. Mindig emlékezni fogok a kis vidámkodásainkra. Az utolsóra is, ami már a Hospiceban töltött egyetlen éjszaka estéjén volt, amelyért olyan hálás volt búcsúzásunkkor! És arra a derűre, ami végig kísérte nemcsak az életünket, hanem azt a helyzetet, amellyel együtt éltünk, és olyan gyorsan lezárult. Nem könnyű méltósággal megöregedni, de mindent meg kell tennünk érte!

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész, Fotó: Pixabay

A 20. század számos olyan ünnepet hozott az emberiség történetébe, amelyeket korábban nem tartottunk meg, s létrehozásuk valószínűleg nem is jutott eszünkbe. Az évezredekig nagycsaládban élő embernek ugyanis teljesen természetes volt szülei és nagyszülei közelsége, így őket legfeljebb születésnapjukon illett megköszönteni. A nagy egyházi ünnepeken pedig a család minden tagja összeült, s egy vacsorával emlékeztek meg a szent eseményekről. A 19. században felgyorsult iparosítás és modernizáció azonban széttagolta a társadalmakat: a fiatalok nagyvárosba költöztek, a szülők otthon maradtak. Így megszülettek a profán családi ünnepek, amelyek alkalmasak egymás köszöntésére.

Legelőször az anyák napja ünnepe „született meg”. Bostonban már 1872-ben ünnepelték a Békenappal együtt, de elterjedése csak az I. világháború után történt (egy Anna Jarvis nevű hölgy kezdeményezésére). Wilson elnök 1916-ban fogadtatta el a szenátussal a hivatalos ünnepnapot, és Európában 1925-től terjedt el, fokozatosan kelet felé haladva. (Nálunk a harmincas évek elején terjedt el, az egyház hathatós segítségével). Időpontja nagyon különbözik országonként, de általában elmondható: a legtöbben május első vagy második vasárnapján tartják meg.

A gyermeknapot már 1925-ben ünnepeltek néhány Nyugat-európai országban, s ehhez csatlakoztak 1954-től a szocialista országok is. Ez az ünnep ma is a világ minden országában május végéhez vagy június elejéhez tartozóan vidám alkalom gyermekeink köszöntésére, szeretetünk újabb kifejezésére. (Egyes országokban létezik még gyermeknap november 20-án is, mivel az ENSZ 1959. november 20-án fogadta el a Nemzetközi Gyermekjogi Nyilatkozatot).  

1965-ben Lengyelországban egy új ünnep született: a nagymamák világnapja. Ez az ünnep –  bár lengyel barátaink máig megtartják – nem terjedt el még a szocialista országokban sem. Mindkét nagyszülő ünneplése pedig Amerikában kezdődött 1978-tól, s ez viszont széles körben, az egész világon ünneppé vált. A kezdeményező Marian McQuade és Jennings Randolph szenátorok voltak, s törvényjavaslatukban nem csak az ajándékozást, hanem a köszönetet is elvárták az unokáktól a szeptember 5-i ünnepen. Arra is felhívták a figyelmet, hogy az idősek a „történetek őrei”, tehát a társadalmi bölcsesség hordozói,  akik „nem felejtenek semmit”. Így nem meglepő, ha az ünnepnap hivatalos virága a nefelejcs lett.

2021-től a katolikus egyház is csatlakozott a nagyszülők ünnepléséhez. Kevesen tudják, hogy Ferenc pápa június 26-át, Szent Joachim és Szent Anna napját (ők voltak Szűz Mária szülei) hivatalosan a nagyszülők nemzetközi napjává tette.

Ezek az ünnepek jó üzenetek a számunkra is: ne felejtsük el nagyszüleinket sem, a nekik szóló valamelyik ünnepi napon nekik is jólesik egy virág, egy kedves szó, egy telefonhívás. Fontos érezniük, hogy fontosak a számunkra, szeretjük őket.

Nem lenne teljes az írásom, ha nem említeném meg, hogy 1991-ben az ENSZ közgyűlése október 1-jét az idősek világnapjává nyilvánította. Ebből az alkalomból ma már a világ országaiban számos állami és önkormányzati ünnepség zajlik le, amelyek centrumában a 60 év felettiek állnak.  Ekkor nemcsak a nagyszülőket ünnepeljük tehát, hanem azt a dinamikusan növekvő társadalmi csoportot, amely a WHO előrejelzései szerint 2050-re kétmilliárd főre fog növekedni.

Szerző: Dr. Jászberényi József gerontológiai kutató

2021.09.30.

Az Idősek Világnapja alkalmából a Civilút Alapítvány Odaadó Programja megbízásából a Századvég Konjunktúrakutató Zrt. felmérést készített az 55 évnél idősebb népesség körében az egészség, biztonság, médiahasználat, koronavírus-járvány digitalizációban betöltött hatásáról, valamint az Odaadó Portálhoz kapcsolódó szolgáltatások igénybevételéről.

2019. január 1-jén az EU27 népessége összesen 446,8 millió fő volt az Eurostat adatai által készített kimutatás szerint.¹ Ebből az EU27 népességének 15,2 százaléka gyermek (0-14 éves), míg a munkaképes korúnak tekinthető személyek (15–64 éves) a népesség közel kétharmadát (64,6 százalékát) tették ki. Az időskorúak (65 éves vagy idősebb) aránya a teljes populáció ötödét (20,3 százalék) jelentették (az előző évhez képest 0,3 százalékpontos, a 10 évvel korábbi adathoz képest pedig 2,9 százalékpontos növekedés).

2019-ben az uniós tagállamok közül Írország esetében volt a legmagasabb (20,5 százalék) a gyermekek aránya a teljes népességen belül. Ezzel szemben Olaszországban volt a legalacsonyabb ez az arányszám, pusztán 13,2 százalékos értékről beszélhetünk. A 65 év feletti lakosok teljes korcsoporthoz viszonyított arányszáma Olaszországban (22,8 százalék), Görögországban (22 százalék) és Portugáliában (21,8 százalék) volt a legmagasabb. Ugyanezen arányszám pedig Írországban érte el a legalacsonyabb értéket, 14,1 százalékot regisztráltak 2019-ben.

Az EU27 népességének medián életkora 2019. január 1-én 43,7 év volt. Amennyiben az EU27 népességét sorba rendeznénk az életkoruk szerint, akkor ezen populáció fele állna a 43,7 értéktől tekintve az „idősebb oldalon”, míg a másik fele pedig a „fiatalabb oldalon” helyezkedne el. Tagállamokra lebontva elmondható, hogy Olaszországban a legmagasabb(46,7 év), míg Írországban a legalacsonyabb (37,7 év) a medián életkor. 

A nem uniós tagjelölt államok közül Törökországban volt 2019-ben a legalacsonyabb a medián életkor, 31,4 évvel. Az elmúlt időszakban ez Albániában nőtt a legnagyobb mértékben, 35,6 év volt ez a szám. Izland esetében 36,3 év volt, így elmondható, hogy a felsorolt adatok alapján a medián életkor alacsonyabb volt ezekben az országokban, mint bármely más uniós tagállamban.

Az Európai Unió 27 tagállamában 2009 és 2019 közötti időszakban 2,7 évvel nőtt a medián életkor, évente átlagosan 0,3 évvel. A kezdeti 41 évről 10 év alatt 43,7 évre emelkedett, s ez a növekedés a legtöbb uniós tagállamra elmondható: Spanyolországban, Portugáliában, Litvániában, Görögországban, Írországban és Szlovákiában legalább 4,0 évvel – kivéve Svédországot, ahol csökkent (2009-től 2019-ig 40,7 évről 40,5 évre). 

Az ebből kirajzolódó öregedési folyamat már több évtizeddel korábban elkezdődött, s ez egy azóta is tartó, hosszú távú tendencia. Ez a folyamat az időskorú népesség részarányának növekedését jelenti, miközben ezzel párhuzamosan csökken a munkaképes korú lakosság aránya.

Az öregedési tendencia azonban nemcsak az EU27 országait érinti, hanem minden EFTA-országban és tagjelölt országban nőtt/nő az idősek részaránya. Máltán tíz év alatt 4,5 százalékkal, Finnország esetében 5,1 százalékkal, míg Belgiumban és Németországban 1,4 százalékkal emelkedett.  Másrészről az EU27 népességéből a 15 évesnél fiatalabb népesség aránya 0,2 százalékponttal csökkent az elmúlt 15 évben.

Az Eurostat népesedési előrejelzései a népesség elöregedésében tapasztalható jövőbeli tendenciák vizsgálata céljából készültek, és a 2019–2100 közötti időszakra terjednek kik. Az előrejelzés szerint az EU27 népessége előreláthatólag növekedni fog körülbelül 2026-ig, amikor 449,3 milliónál tetőzik, majd 2100-ra fokozatosan visszaesik 416,1 millióra. A 2019-es és a 2100-as korfák adatai alapján elmondható, hogy az öregedési folyamat nem fog leállni, hanem továbbra is folytatódni fog.

Ez a folyamat az idősek korcsoportjának belső szerkezetére is hatással van/lesz, mivel a nagyon idősek aránya gyorsabb ütemben nő, mint az EU népességének bármely más korcsoportjáé. Az előrejelzések szerint a 80 évesek és idősebbek aránya az EU27 népességében 2019 és 2100 között több mint kétszeresére fog nőni, 5,8 százalékról 14,6 százalékra.

A népesség-előrejelzés alapján 2019 és 2100 közötti időszak alatt 2050-ig fog csökkeni a munkaképes korban lévő lakosság aránya, majd utána valamelyest stabilizálódni fog. 2100-ra az EU27 népességének 31,3 százaléka lesz 65 éves vagy idősebb, szemben a 2019-es 20,2 százalékkal. A korcsoportok közötti népességátrendeződés miatt az EU27-ben az időskori eltartottsági ráta az előrejelzések szerint közel megkétszereződik, a 2019-es 31,4 százalékról 2100-ra 57,1 százalékra nő majd. Az eltartott népesség rátája az előrejelzések szerint a 2019-es 54,9 százalékról 2100-ra 82,6 százalékra fog nőni.

Mindezen folyamatok felértékelik az idősellátásnak és maguknak az időseknek is a helyzetét, ezzel komoly kihívás elé állítva Európa lakosságát.

Egészség

Mindenekelőtt a jóllét egyik fontos, alapvető indikátorának tekinthetjük a szubjektív egészségi állapotot.

• Az általános egészségügyi állapot vizsgálatakor elmondható, hogy a megkérdezettek 44 százaléka átlagosként definiálta saját egészségügyi állapotát, negyedük jónak, 6 százalékuk pedig gyengének értékeliazt. A kérdés kapcsán összefüggést tapasztalunk az iskolai végzettséggel kapcsolatban: az alacsonyabb iskolai végzettségűek átlagosan rosszabbnak ítélik saját egészségügyi állapotukat, mint a magasabb iskolai végzettségűek.
• Az elmúlt fél év során érzett pozitív és negatív érzések felsorakoztatásakor pozitív kép tárul elénk: az 55 évnél idősebb megkérdezettjeink harmada (30 százaléka) boldognak érezte magát, további 43 százalékukra ez inkább igaz volt. Hasonló arányokat tapasztaltunk az aktív és élénk érzés kapcsán is. Nyugodtnak és ellazultnak teljes mértékben a megkérdezettek negyede érezte magát, további 44 százalékukra inkább jellemző volt ez az érzés. Az 55 évesnél idősebbek 12 százaléka úgy vallott, hogy teljes mértékben igaz rá, hogy rosszkedvű további 29 százalékuk pedig inkább jellemzőként definiálta ezt az érzést. Kisebb arányban, de hetedik helyen végzett a szorongás érzés; 11 százalék vallott úgy, hogy teljes mértékben igaz rá ez az érzés, további 19 százalékukra pedig inkább igaz. Teljes mértékben kiszolgáltatottnak az elmúlt fél év során a megkérdezettek 9 százaléka érezte magát, míg 16 százalékukra inkább jellemző ez az érzés.
• A megkérdezettek fele vallott úgy, hogy egyáltalán nem volt igaz az elmúlt fél évben, hogy sokkal több időt töltött volna a digitális világban. Tizedük viszont éppen az ellenkezőjét állította; teljes mértékben igaz az, hogy sokkal több időt töltött az internet előtt. A férfiak inkább állították, hogy több időt töltöttek a digitális világban.
• A rendszeres gyógyszerszedés, illetve a rendszeres orvoshoz járás általános jelenség az 55 éves vagy idősebb népesség vonatkozásában. Tízből 8 emberre ugyanis igaz ez, valamint elmondható, hogy minél idősebb valaki, annál valószínűbb, hogy egészségügyi állapota miatt rendszeresen gyógyszert szed, illetve orvoshoz jár. Olyannyira, hogy a legidősebbeknél már eléri a 81 százalékot ez az arány, de a fiatalabb korcsoportban, az 55-65 évesek körében is 70 százalékos ez az arány.

Biztonság

• Nagyfokú, konzisztens biztonságérzetet mutat, hogy az 55 éves vagy annál idősebb magyar népesség 40 százaléka teljes mértékben, további egyharmada pedig inkább biztonságban érzi magát a mindennapokban.
• Ezen érzés növelése céljából különböző lehetőségeket sorakoztattunk fel megkérdezettjeink számára. A válaszadók közel fele (42 százaléka) úgy vallott, hogy egyik szolgáltatás sem növelné időskori biztonságérzetét. A konkrét szolgáltatások közül a folyamatosan elérhető ingyenes segélykérő vonalak a legszimpatikusabbak. A megkérdezettek közel negyede szerint ez növelné az időskori védettség érzetet. Ötödük az online orvosi konzultációt szorgalmazza, 17 százalékuk szerint egyrészt a személyre szabott házi segítségnyújtás (pl. ápoló, gyógytornász, fodrász, stb.), másrészt azok az okoseszközök, amelyek lehetővé teszik a folyamatos mérést, riasztást lenne biztonságnövelő.

Médiahasználat

• Az 55 éves vagy annál idősebb magyar népesség médiafogyasztásának középpontjában a televízió áll. Döntő többségük, közel 57 százalékuk naponta többször – értelemszerűen több órán keresztül – néz televíziót. Ebből kifolyólag nem meglepő az sem, hogy elsősorban televíziós forrásból követik figyelemmel a híreket, eseményeket.
• A naponta rádiót hallgatók aránya 54 százalék, amely úgy oszlik meg, hogy kisebb részük, 30 százalékuk naponta többször, 24 százalékuk naponta egyszer hallgat rádiót.
• Újságot a megkérdezettek 7 százaléka olvas naponta több órát és 29 százalékuk olvas naponta.
• Az 55 évesnél idősebbek ötöde naponta több órát internetezik. További 27 százalékuk naponta használja az online felületet. Meg kell jegyeznünk, hogy ez az arány jóval magasabb, mint azt akár néhány évvel ezelőtt mértük volna. Az internetpenetráció ebben a korosztályban is látványosan növekedett az elmúlt években Magyarországon. A megkérdezettek 39 százaléka nem internetezik soha.
• Az idősek többsége minden nehézség nélkül tudja használni a számítógépet, míg további egyharmaduk segítséggel, de tudja használni az eszközt.   A megkérdezettek harmada okostelefonon és/vagy laptopon, PC-n, asztali számítógépen internetezik a legtöbbet.
• Az internetes források közül a leghitelesebbnek az online sajtótermékek, nyomtatott sajtótermékek internetes oldalait tartják az 55 évesnél idősebb lakosok. Második helyen áll a televíziók és rádiók interneten közzétett élő videós/hangos közvetítései, illetve a korábbi műsoraiknak a videómegosztó-platformokon közzétett felvételei, míg harmadik helyen az állami/kormányzati szerv (pl. hatóság, hivatal, stb.) hivatalos oldala.
• A megkérdezettek 28 százalékának van olyan online közössége(internetes csoport, weboldal, ahol kérdezni lehet vagy bármilyen közösségi oldal), amiben megbízik. Az online közösségekben leginkább ismeretterjesztő anyagokat osztanak meg az idősebb korosztályba tartozók. Legkevésbé hat rájuk a csoporthatás, miszerint olyanokat osztanak meg, amit sokan megosztanak vagy lájkolnak. Míg az alapfokú végzettséggel rendelkezők inkább szép képeket, addig a felsőfokú végzettséggel rendelkezők ismeretterjesztő anyagokat osztanak inkább meg másokkal.
• A járvány hatására a tájékozódás és a hírek olvasása kapcsán érzékelhetjük a legnagyobb változást a megkérdezettek online szokásai terén, erre kétötödük többet használja az internetet a járvány óta, mint korábban. Második helyen a kapcsolattartás áll, de magas azoknak az aránya is, akik tanulásra, anyaggyűjtésre, információszerzésre használták többet az internetet a járvány óta. A segítségkérésre a megkérdezettek döntő többsége – 64 százaléka sem eddig, sem a járvány alatt nem használta az internetet. A felsőfokú iskolai végzettségűek a pandémia alatt többet használták tanulásra, anyaggyűjtésre, információszerzésre, valamint a hivatali ügyek intézésére az internetet.
• Magasfokú a bizonytalanság a különböző termékek/szolgáltatások internetes hirdetései kapcsán, a megkérdezettek csupán 7 százaléka szerint megbízható egy termék/szolgáltatás, ha azt az interneten hirdetik, 39 százalékuk szerint részben, egyharmaduk szerint viszont egyáltalán nem megbízható.
• Az egyes internethasználattal kapcsolatos állítások sorba rendezésénél látható, hogy a pozitív – internethasználatra nyitott – állítások az első helyeken helyezkednek el. Jellemző a válaszadóinkra, hogy szívesen tanulnak új dolgokat, nem félnek az internethasználattól, az eszközöket magabiztosan használják.
• A dimenziócsökkentő eljárás révén az egyes válaszadókat viszonylag homogén csoportokba rendeztük attól függően, hogy a vizsgált kérdésekre adott válaszaik milyen mintázatot mutattak. Az eljárás eredményeként így összesen két fő csoport jött létre, melyeket az alábbiak szerint határoztunk meg:

1. „Muszáj-internetezők”: Ők alkotják a kisebb csoportot, az internetet használó idősek 45 százaléka tartozik ebbe a csoportba. Jellemzően csak akkor interneteznek, ha kell, csak azt tanulják meg, amit kényszerből meg kell tanulniuk, általános körükben az ismerethiány, ami miatt nagyobb fokú bizalomhiányról is beszélhetünk az internethasználattal kapcsolatban.
2. Integrálódott „digitális bevándorlók”: A másik – nagyobb – csoportot azok alkotják, akik nem félnek, és ezáltal nem is kerülik az internethasználatot. Magabiztosak a digitális világban és nyitottak az új ismeretek befogadására.

A koronavírus-járvány hatása

2020-ban az egész világot érintő koronavírus-járvány hatása az idősek körében fokozottan érzékelhető. Ezért egy olyan évben, amikor egy mindenki életére hatással lévő jelenség került a mindennapok kereszttüzébe, elkerülhetetlen volt, hogy megvizsgáljuk, mit gondolnak a programba bevont idősek a járványról, valamint annak közvetlen környezetükben bekövetkező hatásairól.

• A megkérdezettek ötöde úgy vallott, hogy teljes mértékben megváltoztatta a mindennapjait a koronavírus-járvány, további 42 százalékuk életét kis mértékben befolyásolta. Az eredményekből az látszik, hogy minél nagyobb városban él az ember, annál inkább igaz, hogy a koronavírus-járvány megváltoztatta a mindennapjait, a kisebb településeken élőkre ez nem igaz.
• Vizsgáltuk, hogy konkrétan miben változtatta meg a koronavírus-járvány az 55 évesnél idősebbek mindennapjait. A megkérdezettek 69 százaléka arról számolt be, hogy sok segítséget kapott a családjától.
• A megkérdezettek döntő többsége azt állította, hogy egyáltalán nem igaz, hogy sok segítséget kapott olyanoktól, akiktől eddig nem (pl. önkormányzat, civil szervezet, önkéntesek), ami nem azt jelenti, hogy ezek a szolgáltatások nem voltak elérhetőek, hanem azt, hogy ezeket a szolgáltatásokat a megkérdezettek nem vették igénybe.
• Az 55-59 éves korosztály tagjai átlagosan jóval többen mondták azt, hogy az igaz rájuk, hogy ők segítettek a családjaiknak. Ahogy ezt az életkor előrehaladtával vizsgáljuk, annál kevésbé vallottak így a válaszadók.
• Új dolgokat a legfiatalabb korcsoportba tartozók (55-59 évesek) tanultak. Itt megemlítendő, hogy ez köszönhető a munkahelyeken a digitalizációra való gyors átállás szükségességének, illetve a home office helyzetben történő munkavégzésből adódó újdonságok felfedezése is hozzájárulhatott a válaszokhoz.

Szolgáltatások igénybevétele

Az Odaadó Portál egy olyan közösségi, szolgáltatói „piacteret” hozott létre, ahol a szeniorok érdekeit, értékeit és igényeit szem előtt tartva különböző szolgáltatásokat gyűjtenek egy helyre, amikre az időseknek szüksége van, és amiben a mindennapi életüket segíteni tudják.

Az Odaadó Portálhoz kapcsolódó szolgáltatások esetében felmértük, hogy vajon honnan tájékozódnának elsősorban.

• Az összes felsorolt szolgáltatás esetében a kapcsolati tőke a legmeghatározóbb. Elsősorban – kivéve a speciális igénnyel élők gondozása esetén – mindenki ismerősön keresztül tájékozódna.
• Az internetes keresőkön, közösségi oldalakon keresztül leginkább a kultúrára és a tanulásra, a sportra, szabadidőre valamint a speciális étrendre kíváncsiak a szeniorok.

 

A teljes szakmai anyag innen tölthető le.

Forrás: szazadveg.hu