Mozartról az elmúlt évszázadok során számtalan könyv jelent meg, nagy irodalma van az élete és munkássága feldolgozásának. David Cairns olyan monográfiát alkotott, amelyben Mozart alapvető műveivel, operáival foglalkozik. „Megfejti” az operákat szerkesztettség, emberi karakterek és korszakbemutatás, valamint motivációk szempontjából: Idomeneotól a Figaro házasságán, Don Giovannin, Cosi fan tuttén keresztül egészen a Varázsfuvoláig.

David Cairns „megfejti” a zenei zseni operáit 

A szerző, David Cairns 1926-ban született, aktív korszakában a Sunday Times főzenekritikusa volt Emellett számos jelentős újságban publikált, mint zenei szakújságíró. Mozart és operái című kötetét nem tudósoknak szánta, hanem operakedvelőknek, muzsikusoknak, akik szívesen tudnának többet Mozart zenéjéről.  A kötet keletkezéséről, illetve a témához való hozzáállásáról így fogalmaz: „Aligha én vagyok az egyetlen, akit személyes viszony fűz a Figaro, a Don Giovanni és a Varázsfuvola szerzőjéhez. Minden csodálója osztozik az érzésben: társként, sőt már-már jó barátként tekintünk Mozartra. És eszembe sem jutna azt állítani, hogy ettől valami különleges rálátásom támadna a zenéjére – csak annyit mondok, hogy ebben a szellemben fogtam hozzá könyvem megírásához”. Ez fontos a szerző számára ahhoz, hogy a történelmi összefüggések is kirajzolódhassanak a kötetéből.

Olvasás közben mi is jelen lehetünk Mozart kortársaként

David Cairns elbeszélés formájában írta meg a könyvét, a zenei zseni operáit életének és korának összefüggéseibe helyezte el. Ezzel együtt korának viszonyai között is otthonosan mozog. Így a kötet meglehetősen életszerű, megelevenednek benne a szereplők, s maga Mozart is. Olvasás közben szinte mi is jelen lehetünk Mozart kortársaként. Emiatt válik kellemes, sőt érdekfeszítő olvasmánnyá!

Hasonlóan alapos munka H. C. Robbins Landon 1791 Mozart utolsó éve című kötete, amely az 1791-es esztendőt, a zeneszerző életének utolsó évét, vagyis a mester hanyatlását és bukását mutatja be dokumentumok alapján, ám ugyanolyan érdekfeszítően, ahogyan Cairns Mozart egész élete, valamint munkássága tekintetében teszi.

Nem csak zenerajongókat szólít meg

A szerző munkájának hátterében komoly kutatómunka áll: Cairns lépést tartott a jelentős Mozart-kutatókkal, a legújabb ismereteket, illetve összefüggéseket is beépítette a munkájába. Át kellett tanulmányoznia a Mozart-szakirodalmat is; számos baráti-művészi beszélgetés, vita és levelezés, rengeteg órányi Mozart-muzsikálás és zenehallgatás is kísérte a mű születését. Így a kötet jóval több mint zenetörténeti szakmunka: életrajz, operatörténetek, kortörténet, izgalmas olvasmány, ami nem csak zenerajongókat szólít meg.

A Mozart és operái című kötet a Park Kiadó gondozásában jelent meg, a művet Fejérvári Boldizsár fordította magyarra és Mesterházi Máté ellenőrizte szakmai szempontból.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész 

Szinte kihalófélben van a kávéházi cigányzene. Sőt, lehet, hogy már nem is „szinte”, hanem teljesen… Azt mondják sokan (üzletvezetők és tulajdonosok), hogy a mai korunkban és ízlésvilágunkban nincs helye. Pedig nemrég – még a pandémia előtt közvetlenül – egy fantasztikus zenész trióval találkoztam az Astoria kávézójában. Talán az utolsó patinás pesti helyre, ahol akkor még jelen volt a kávéházi cigányzene. (De miután igazi túlélőnek számít, remélem egyszer majd feltámad!)

„Ennek a műfajnak történetisége, legendája van.”

Nyerges Erika pedagógus és művelődéstörténész hézagpótló könyvet tett le az asztalra, amely „Húzd rá cigány, te örök, te áldott…” főcímmel és A kávéházi cigányzene története alcímmel jelent meg. A szerző több mint egy évtizede foglalkozik a cigányzenével, 2015-ben pedig a Rajkó zenekar támogatásával jelent meg a kötet előzménye, egy művelődéstörténeti tanulmány: A kávéházi cigányzene kialakulása és hatása a magyar polgári kultúrára címmel. A szerző teljes joggal és megalapozottsággal azt vallja: „Ennek a műfajnak történetisége, legendája van. Belőle nőtt ki a mai cigányzenei élet krémje. Kutatni kell, írni kell róla. Egyszer a magyar közönségnek is meg kell köszönnie, hogy volt és reméljük lesz is.”

A 280 oldalas kötet két nagy fejezetben tárgyalja a cigányság és a cigánymuzsika történetét. Az első nagy történetfeldolgozás a középkortól 1900-ig tart, a második a századfordulótól 1941-ig mutatja be a cigányzene alakulását, amely magában foglalja a dualizmus kori nótaszerzéstől kezdve a kávéházi zene világának bemutatását is. A kötetet komoly képanyag gazdagítja, amely tovább emeli a munka színvonalát. A több mint két évszázados magyar „kávéházi cigányzene” nagy túlélő, bár társadalomformáló szerepéről és polgárosodást elősegítő hatásáról mára kevesen tudnak – ebben segít a szerző kötete.

Gárdonyi Géza is rajongott a magyar nótákért

Bevallom nagyon megörültem a kötetnek, amikor nemrég egy könyvesbolti polcon fölfedeztem. Hazaérve jószerével letenni sem tudtam oly érdekes és figyelemreméltó feldolgozás, amelyre már nagy szükségünk volt. Nemcsak mint kávéházi ember, hanem mint cigányzene iránt vonzódó olvasó is örömmel és lelkesen vettem kézbe ezt a művelődéstörténeti könyvet. Már az is szimpatikus volt, hogy Gárdonyi Gézától származik a kötet mottója, amelyet nem állhatom meg, hogy ne idézzem:

„Égessenek meg engem, de kimondom, hogy a világ minden operájánál többre becsülöm a Rákóczinkat, Biharinkat… Még többre becsülöm a régi szép magyar nótáknak százait, amiket ma már az idegenségbe hajló új nemzedékünk nem is ismer – s a világ minden nagy tökéletességű hangszere közül csak az egyszerű cimbalom az én kedves hangszerem. Míg a magyar nóta hangzik ezen a földgolyón, a cimbalom fogja azt mindig kísérni, s ha valaha elpusztulnánk a föld színéről, az angyalok lejönnek a mennyek országából, és az utolsó cimbalmot fölviszik oda magukkal, hogy a földön oly bús magyar népet vele megvidámítsák.”

Ehhez kiegészítésül meg kell jegyeznünk, hogy nem egy Dankó-nóta szövegét Gárdonyi írta. Fia, Gárdonyi József pedig Dankó Pistáról írt életregényt, amely 1929-ben jelent meg.

Nyerges Erika könyvét John Lukács Budapest, 1900 és Erki Edit Kávéházsirató című könyvek mellé fogom helyezni. Ugyanoda, ahol Csemer Géza (1944-2012) író és rendező nemcsak Dankó Pistáról írt könyvét, hanem a zenész cigányokról írt munkáit tartom. Most már a Habiszti – cigányok élete és étele, Eltörött a hegedűm, Rajkó, Digesztor mellett Nyerges Erika könyvét is jó szívvel számontarthatjuk.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész

Örömmel vettem kézbe az adventi időszakban Basilius Doppelfeld Szimbólumok című könyvét, amely életünk képeit keresztény módon értelmezi. A szerző (1943-2013) szerzetes és a münsterschwarzachi bencés apátság megbízottja volt, aki több évig misszionáriusként dolgozott Tanzániában. Korábban már jelent meg magyarul könyve a jelképekről (Szimbólumok I-III., Pannonhalma, 1998).

A jelképek tudattalan hatása

Gyerekkorunktól kezdve szinte szüntelenül magunkba fogadjuk a különféle jelképeket, hiszen – többnyire tudattalanul – egész életünk során nemcsak étellel, hanem „képekkel” is tápláljuk magunkat, ám azokat a tudatalattinkban elraktározzuk. De ezen a helyen nem maradnak „csendben”, vagyis nem inaktívak, hiszen egyes élethelyzeteinkben vagy például álmainkban is hatnak ránk. Doppelfeld könyve többek között annak a folyamatnak a megértését hivatott elérni, hogy nem véletlenszerűen fogadjuk a különféle képeket, ugyanis belső képi világunkban megerősítjük magunkban. Ezek gyerekkorunktól kezdve meghatározzák a világhoz fűződő viszonyunkat. A könyv öt fejezetben taglalja a keresztény szimbólumok témakörét, mint például: természet és anyag, az ember, az idő, az állatok és a számok világát.

A könyv öt fejezetéről

A természet és anyag című fejezetben számos keresztény jelképről esik szó. Ilyen többek között a Nap, a Hold, a csillagok és a létra is, ami Jákob álmában jelenik meg. A Jákob álmában megjelenő létrán angyalok jártak Menny és Föld között. A következő nagyobb fejezet az emberrel foglalkozik, mint szimbólummal. Egy-egy emberi érzékszerv spirituális vonatkozású jelentőségéről olvashatunk. A szerző megállapítása alapján az ember maga is kép(más): valaki vagy valami láthatóvá, felismerhetővé és megtapasztalhatóvá válik benne.

A harmadik egység a térrel és idővel foglalkozik, mivel az ember a földi létezése során térben és időben létezik. Az előzőekben a jelképekkel kapcsolatban inkább térbeli létről esik szó, tehát a testről, amely – a bibliai teremtéstörténetben – a földből vétetett és oda is tér vissza (vagyis a tér egy részét alkotja). Itt a szerzetes szerző arra törekszik, hogy a jelképeken keresztül alaposabban megértsük magát a térben és időben élő embert. Az egyik legjelentősebb különbség Isten és ember között az, hogy emberként teremtmények vagyunk, ezáltal nem lehetünk mindentudók és nem vagyunk időtlenek sem, tehát nem állunk az idő felett, míg Isten mindenek fölött áll. Olvashatunk még a hét napjainak jelentőségéről is, amelyek között a szombat és a vasárnap kiemelt szereppel rendelkezik, de igyekszik a szerző a bibliai jelentéseken túl más megvilágításba is helyezni a mondanivalóját.

A negyedik fejezetben az állatok is helyet kapnak. Azokkal az állatokkal foglalkozik – szimbólum tekintetében –, melyek a nyugati kultúrkörben ismertebbek: bárányról, oroszlánról, kígyóról, sárkányról és lóról olvashatunk. De olyan állatokról is szót ejt a tudós szerző, mint például a pók, a légy, a csiga és a sün. A könyv záró fejezetében a számokról alkotott képekről és a velük kapcsolatos elképzelésekről esik szó, miközben a figyelmünket saját kultúránkra, illetve a Biblia világára is ráirányítja. Léteznek „szent számok” (mint például: 3, 7, 12). A hármas szám a teljességet jelképezi, ami hasonló, mint a kereszténységben a Szentháromság. Jónás is három napig volt a cethal gyomrában; Péter háromszor tagadta meg a Mesterét, mielőtt a kakas megszólalt, de a sátán is háromszor kísértette meg Jézust a pusztában. Ezeken kívül a 666 szám is előfordul a munkában.

A biblikus részek mellett természettudományos és történelmi érdekességeket is tartalmaz a kötet, amelyek nemcsak újdonságként szolgálnak, hanem hasznos olvasmány is lehet. A könyv olvasásához szükség van némi bibliaismeretre is, ezért leginkább olyanoknak ajánlom, akik már legalább alapszinten forgatták a „Könyvek könyvét”.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész  

Szenior akadémiák előadásain már többször beszéltem arról, hogy a filmművészetben az elmúlt évek során megjelent egy új, változatos filmeket felölelő műfaj, amelyet „idősfilm”-nek neveztem el. Némelyik drámai hatású, míg mások erőt, energiát is adhatnak nekünk, lelki és szellemi téren egyaránt.

Az idősfilmek nemcsak az időseknek szólnak, hanem nagyon sok esetben belülről mutatják be az idősek nézőpontjait, szemléletét. Ilyen a The Father (Az Apa) című alkotás Anthony Hopkins főszereplésével egy rohamosan dementálódó ember lelki világán és gondolatain keresztül mutatja a világot.  Ide sorolhatjuk Dombrovszky Linda filmjét, a Pilátust is, amelyben a városba felhozott és ott magát rosszul érző édesanya felől mutatja meg a régi és az új közeg drámai ellentétét.

Szerencsére nem csak olyan idősfilmek készülnek, amelyek az elmúlás vagy a magány fájdalmát közvetítik nekünk, számos alkotás erőt és energiát adhat lelki és szellemi téren egyaránt. Ilyen a Netflixen megtekinthető, 2022-ben készült német történelmi drámasorozat, „A császárné”.

A sorozat első hat része 2022 szeptemberének végén jelent meg, és jelentős nézettséget produkált a csatornán (már több országban vetítik a következő hat részt is, remélhetőleg karácsonyra hozzánk is eljut az újabb évad). Valószínűleg azért ilyen sikeres, mert a Katharina Eyssen és Lena Stahl által készített filmen szokatlanul mély emberi konfliktusok kerülnek előtérbe, hiteles és impozáns környezetben, főként a császári udvarban és nemesi kúriákban.

A szemünknek és a szellemünknek is megfelelő tehát ez a történelmi sorozat, hiszen a gyönyörű ruhák és díszletek között valódi gondolatokkal és érzésekkel találkozhatunk. Különösen kiemelkedő benne, hogy a főszereplő, Erzsébet királyné – több Sissi-feldolgozással ellentétben – nem spirituális, „fejünk felett lebegő” lényként, egyfajta platóni szépségként jelenik meg, hanem hús-vér emberként. Nagyon nehezen szokja meg az udvar merev és társadalmi kérdésekre érzéketlen légkörét, s még inkább azt a szűk szerepet, amelyet Ferenc József édesanyja szán neki. Ez a szerep kizárólag abban áll, hogy legyen szép és szülje a császári jövő uralkodó gyermekeit.

Sissi (a 23 éves Devrim Lingnau megformálásában) már kamaszlány korától önálló értékrenddel bíró személy, ezt a róla szóló életrajzok pontosan alátámasztják. Ez az önállóság több, mint a művészet értő kedvelése, a versírás vagy az erdő imádata. Sissi – korának szokásaival ellentétben – úgy gondolja, hogy leendő férjével olyan közös világot alkotnak, amelyben elsősorban egymásnak és egymásért élnek, és mindenki megengedi a másiknak azt, hogy a leginkább önmaga legyen.

Ferenc József a filmben – és a valóságban is – nagyon nehezen érti meg, hogy olyan asszonyt választott (hiszen ő választott, az eredeti jelölt Sissi nagyon kedves, szabálykövető nővére, Ilona volt), akinek saját véleménye van. Ráadásul ez gyakorta sokkal jobb és pontosabb, mint a legfényesebb elitiskolákban nevelt császáré. A filmben különösen lebilincselő látni azt a mély, szeretetteljes viszonyt, ami a két ember között fennáll, és – bizony! – azokat a mélyebb pontosabb, finomabb szavakat, amelyeket ma már alig használnak az emberek a beszélgetések során.

Nem szabad elfeledkezni a film kapcsán az idősebb asszony, Ferenc József édesanyja, Zsófia Friderika drámájáról sem. Az első pillanattól nem kedveli Sissit, és rengeteg nehézséget állít az ifjú pár elé. Karakteresen megformált alak a filmben Miksa is, Ferenc József öccse, aki a hatalomért ármánykodik, de végül pórul jár (történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy Mexikó uralkodójaként 1867-ben a felkelők kivégzik). Ez a két szereplő is nagy lelki összetettséggel, önmagukkal is viaskodó, szenvedő emberekként kerül elénk.

A belső lelki folyamatok alapos bemutatását segíti az, hogy a film tempója lassabb a megszokott kalandfilm-tempónál, ezért is nevezhető alapvetően „idősfilm”-nek. Minden kockája pontosan és gondosan kialakított, és van idő a hosszabb beszélgetésekre, a belső motivációk alaposabb megismerésére.

És mitől „idősfilm” még A császárné? – tehetjük fel a kérdést. Például attól, hogy nem árt a 19. század világtörténelmét ismerni a film alaposabb megértéséhez. Ismerni kell a dualista monarchiára kívülről fenekedő veszélyeket, azokat a háborúkat, amelyeket megvívtak a hatalmas ország megvédéséért, és azokat a politikai hibákat is, amelyeket jócskán elkövettek a Habsburgok a 19. században, majd pedig a világháború idején.

Azt hiszem, a legbölcsebben akkor járunk el, ha a hosszú téli szünetben a történelemre fogékony unokánkkal ülünk le közösen megnézni ezt a gyönyörű filmsorozatot. Azután pedig, ha érdekli őt, mesélünk neki erről a korról, amikor egy-egy tekintetnek vagy egy-egy kézmozdulatnak még a világot megváltoztató jelentősége volt, s az emberek még valóban beszélgettek egymással.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

A mai, posztmodernnek nevezett világban sokkal kevesebb az az ember, aki élete nagyrészét ugyanabban az utcában, esetleg ugyanabban a házban élte. Általában vándorok, ha tetszik: „flaneurok” vagyunk. Több kerületben, vagy éppen számos városban, nem egyszer több országban is élünk hosszabb-rövidebb időket.

Azonban egyszer csak feltámad a nosztalgia bennünk gyermekkorunk nyugalma, harmóniája, békéje és örömei iránt. Ilyenkor sokan fizikailag is megkeresik az eltűnt idő nyomait, majd keserűen csalódnak: „nem az a hely”-élményük van. A település átépült, új, ismeretlen emberek lakják, s a szép múlt csak nyomokban létezik, ha létezik még egyáltalán. Felmerülhet a kérdés: mit rontunk el ezzel a múltkereséssel, és hogyan lehetne ezt másképp csinálni?

Egy valdens történet – Salvo Cuccia dokumentumfilmje

Az eltűnt idő nyomait kutatta Gustavo Alabiso, Karlsruhéban élő fotóművész is. 2017-ben (még a Covid előtt) úgy döntött, felkeresi gyerekkora helyszínét, az egyik legszegényebb olasz települést, a szicíliai Riesit. Egyszersmind megkeresi osztálytársait is, akikkel egy akkor alapított, speciális általános iskolába jártak, amelyet ma napköziotthonos iskolának neveznénk. Az iskolát a valdensnek nevezett keresztény közösség, és annak vándorprédikátora, az olasz szellemi életre az 1960-as években nagy hatást gyakorló Tullio Vinay hozta létre.

Az Olajfák hegyének nevezett területen nemcsak iskola, hanem egyéb közösségi terek is épültek az organikus építész, Leonardo Ricci jóvoltából. A gyermekek megtanultak kertészkedni, állatokat gondozni, és reggel 8-tól késő délutánig minden nap valódi közösségben éltek.

Kétségkívül kiemelkedést jelentett a diákoknak ez az iskola. A többség sikeres emberré vált, szétszóródva Olaszország különböző városaiban. Hatvanas éveik előszobájában járva még mindig szeretettel emlékeznek az iskolai évekre, hiszen a gyakorlati képzés mellett lelkileg is sokat kaptak a valdens iskolától.

Jó hír, hogy az évtizedekkel később visszatérő Gustavo továbbra is iskolát talált, ahol a gyerekek most főleg az üvegházi palánták gondozását tanulják, miközben nagyon sokat játszanak és dolgoznak a szabad levegőn.

A film nem a letűnt, hanem az örökké hasonló, körben forgó idő lenyomatává válik

A visszatérésről szóló filmet nézve az emberben a zavarodottság érzése jelentkezik. (A film a Netflixen látható 2022 őszétől.) Egyrészt nem derül ki, mit is akart Gustavo azzal, hogy megkeresi gyerekkora fő helyszínét, és beszélget a volt osztálytársakkal. Ahogy az sem derül ki, mi a konklúzió. A nézőnek az az érzése, hogy voltaképpen a háttérben csak egy ötlet van.

A film készítése előtt pár évvel ugyanis kiderült: az egyik lelkész számos kedves filmfelvételt készített az 1960-as években a városról és az iskoláról. A felvételeken több mai felnőtt gyermekként látható is. Az ötlet az lehetett, hogy a régi filmfelvételek köré egy történetet kerítsenek, ami elmeséli az akkori élet nehézségeit és örömeit, és megmutat egy letűnt vagy letűnőben lévő világot.

Ez azonban semmilyen módon nem sikerül, hiszen az akkori életből csak különféle képkockák és emlékek villannak fel. Az emberek ma is szegénységben élnek, az iskola pedig megvan. Nem tűnt el tehát semmi, a hagyományok élnek és sajnos a szegénység és a nyomor is megmaradt, csak most éppen új kihívások vannak körülöttük. Ráadásul a táj ugyanolyan mesés és romlatlan, mint ahogy ez évszázadok óta jellemzi a szicíliai kisvárosok és falvak világát, s amit milliók keresnek fel az év minden szakaszában. A film tehát így nem a letűnt, hanem az örökké hasonló, körben forgó idő lenyomatává válik.

Hogyan keressünk múltunkat, és hogyan ne?

Ez a koncepciótlanság visszavezet minket az eredeti kérdéshez: hogyan keressünk múltunkat, és hogyan ne? Nagyon fontos egy ilyen elszánás esetén tisztázni magunkban: azt a boldog, harmonikus állapotot, amelyet keresünk, szinte biztosan nem fogjuk megtalálni. Egyrészt azért, mert az az esetek túlnyomó részében akkor sem létezett. A felnőttek kerítettek körénk – nem egyszer nagyon kemény munkával – a békét, biztonságot és a stabilitás érzetét. De ha ez a boldog harmónia esetleg valóban meg is volt, azok az emberek, akikkel ezt megéltük, már elköltöztek, mások megváltoztak, sokkal idősebbek lettek, és sokan már nem is élnek. Ahogyan megváltoztunk mi is, az évek és az évtizedek alakítottak, formáltak minket, és amikor visszatérünk, már szükségképpen mi is más emberekként térünk vissza.

Ha mindezt végiggondoljuk, nagyon hamar rájövünk, hogy a boldogság, a harmónia, a teljesség érzése gyerekkorunk kapcsán nem a fizikai térben van, és nem is feltétlenül ott idéződhet fel, hanem a lelkünkben. Ha ezt megértjük, át kell gondoljuk: szeretnénk-e elmenni gyerekkorunk színhelyeire, nem fog-e számunkra ez az egész inkább negatív érzéseket kelteni.

S ha mindezt átgondoljuk, és mégis az utazás mellett döntünk, már nem a csodát várjuk, hanem a kicsinek is tudunk örülni. Lám, lám, ez a ház megmaradt; lám, lám, milyen szépen átépült ez az utca, s milyen jó, hogy játszótér van a szemetes terület helyén, stb. Azaz: azt is meglátjuk, ami pozitív, és azt is, ami változatlan, nemcsak azt, ami már nem létezik. Ezzel együtt pedig arra is van esély, hogy egy-két részlet látványa már elfeledett emlékeket idéz fel bennünk. Így, amikor az utazást tervezzük, azt is végig kell gondolnunk: bírjuk-e azt, ha esetleg negatív emlékek rohannak meg, nem fog-e minket megviselni, hogy szüleink és nagyszüleink világát újra elevenné tesszük magunkban?

Amint látszik: az eltűnt idő keresése nem egyszerű feladat. Csak akkor tűnik annak, ha – mint a film készítői is – nem gondoljuk végig: tulajdonképpen miért tesszük. Amennyiben nem csak szokásból, ötletből vagy divatból fogunk a múltunk helyszíneinek felkeresésébe, a lelkünket alaposan fel kell készítenünk erre.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

A hosszú téli szünetben az idősebb korosztály számára különösen fontos, hogy ne csak fizikai állapotunkat próbáljuk megőrizni, hanem lelkileg és szellemileg is tudjunk töltődni. Ezt segíti egy jól megválasztott film. A Giovanni és az ő tyúkjai című olasz dokumentumfilm a Netflixen látható.

Giovanni és az ő tyúkjai – olasz dokumentumfilm

A feltöltődéshez olyan filmeket válasszunk, amelyek nem a zavaros, kaotikus vagy befogadhatatlanul összetett világképükkel, vagy éppenséggel az életben amúgy is szinte mindenhol jelenlévő tragédiákkal akarják tönkretenni hangulatunkat és az életbe vetett bizalmunkat, hanem megmutatják az emberi világ szép oldalát is. Bemutatják a gyönyörű természetet, vagy a kisvárosok rendezett hétköznapjait és ünnepeit, vagy a tradicionális világ egyszerű és tiszta érzelmeit, avagy akár azt a hitet, hogy az emberre nemcsak vigyáz a teremtő, hanem életcélt is adott a számára. Mindezeket egyszerre mutatja fel a Giovanni és az ő tyúkjai című, Netflixen látható olasz dokumentumfilm, amelyet Olivella Foresta rendezett.

Marineo egy hatezres lakosú szicíliai kisváros, 30 kilométerre Palermótól. Az itt élő emberek egymás mellé épített középkori kőházaikban szegényen, de egyszerűen élnek. Túlnyomó többségük ma is különféle mezőgazdasági tevékenységekből szerez bevételt, ahogy őseik is, többszáz éve. Egyikük szamarakat tenyészt, és a most újra divatossá váló szamártejet adja el. Másikuk gipszet fejt és szállít a viszonteladóknak, harmadikuk kosarat fon, negyedikük sajtot, ötödikük szerszámokat készít. Mindannyiuk életét meghatározzák a tradicionális ünnepek, amelyek a település 16. századi létrehozása óta nagyjából ugyanolyan koreográfiával zajlanak.

Az életük tehát nem előre, valamilyen látható vagy láthatatlan cél felé tart, hanem a természettel együtt élve, körforgásban léteznek. Minden hónapnak megvan a maga ősi feladata, s az ember dolga csak az, hogy a lehető legjobban elvégezze azt, nem megtörve az ősi rendet.

Történetünk főhőse, az ötvenes éveiben járó Giovanni nagyszüleitől és szüleitől tanulta meg azt, hogy mit jelent a baromfitenyésztés. Bár a család korábban növénytermesztéssel foglalkozott, az aszályos években azonban Giovanninak át kellett térnie erre a tevékenységre. Mára már igen magas szinten, különös igényességgel végzi. Mindenféle genetikai és kémia segédanyag nélkül, a Szicíliában egyik őshonos búzafajtával eteti tyúkjait, az elsőrangú tojásokat minőségi vevőknek szállítja ki a hét egy napján, Szicíliában. A bevételből újabb állatokat, például csodálatos lovakat és szamarakat vásárol, és újabb gépeket, amelyek segítik a munkáját. Giovanni tyúkjai szabadon legelnek a tanyája körüli hatalmas mezőn, s a természetes tartásban erősek lesznek.

Giovanni maga is gyakorlatilag a természetben él, sem az internet, sem a televízió nem vonzza, szívesebben van a lovai és a többi állata között. Fiát is így nevelte, aki barátaival a szünidőben lovagolni jár a környék erdőiben-mezőin. A fiatalok és az idősek kezében, sem Giovanni családjában, sem a kisvárosi képeken nincsen okostelefon, az utcákon az emberek egymásra mosolyognak és beszélgetnek.

Hagyományok, tradíciók, csodálatos tájak

Giovanni családja őrzi a hagyományos szokásokat, például minden esztendőben megünneplik az aratás utáni napokat, amikor mindennek kötött rendje van. Az asszonyok hagyományos kenyeret, pizzát és édességet sütnek, ünnepelvén Cérészt, aki ebben az esztendőben is adott ételt az asztalra, majd piros kendőket öltenek, és zenés felvonuláson vesznek részt a város összes polgárával együtt.

A csodálatosan fényképezett, panorámás drónfelvételeket is alkalmazó film megmutatja a tradicionális életformát, de bemutatja a természet változását is, kereken egy esztendőt felölelve. Az évszakok színgazdagsága, illetve a speciálisan szicíliai flóra és fauna lenyűgözi a nézőt, s megfogalmazódhat benne a gondolat: tavasszal, nyáron vagy ősszel ő is ellátogathatna Szicíliába, a Földközi-tenger egyik gyöngyszemére.

És ha a terveket tett követi, érhet minket a következő nagy meglepetés: Budapestről mind Palermóba, mind Cataniába vannak nagyon olcsó repülőjáratok, így valóban, élőben is gyönyörködhetünk Szicília különleges szépségében. Minden szempontból megéri.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Életünk harmadik szakaszában, amikor már kezdünk átlépni a sietős-rohanós, aktív, munkavégző fázisból a világot összegző, lassabb tempójú, nagy egységekben gondolkodó időszakunkba, nagyon fontos, hogy nem csak a testi és a szellemi, de a lelki dimenziónkban is sok „feltöltő” erő legyen.

Fizikai állapotunk és gyakran sajnos életkörülményeink lassú vagy gyorsabb romlása miatt egyre inkább szükségünk van arra, hogy kívülről is sok pozitív energiát kapjunk. Ezt nem csak egy jó közösség, a szakrális, ünnepi rítusok, vagy éppen a családi események, baráti találkozók adhatják meg, hanem olyan műalkotások is, amelyek egyszerű, tiszta, rendezett, harmonikus világképükkel szembesítenek. Azzal a valósággal, hogy az ember évmilliók óta a természet közelében, vele harmóniában élte életét, s csak a 19. század második felének gyors és kíméletlen városiasodása szakított ki minket szerves közösségeinkből, szubkultúráinkból. Az új, városi társadalmak sokkal uniformizáltabbak, egysíkúbbak, és az ember is gyakrabban érzi magát egyedül ezekben.

A Bolu – Zenés utazás Szardínián át

Minden olyan műalkotás, amely „visszavisz” minket a tradicionális világba, erőt adhat, békét teremthet az ember lelkében. Ilyen a 2019-ben forgatott A Bolu című zenés film is (Davide Melis és Sebastiano Pilosu munkája), amely Szardínia egy sajátos énekes műfajával, s rajta keresztül a szárd világ még létező természetes életformáival ismertet meg minket.

A kiugróan alacsony népsűrűségű Szardínia szigetén több mint másfélmillióan élnek. Két iparosodott települése – Cagliari és Sassari – mellett számos kis falu húzódik meg a szigeten. Elsősorban itt őrzik azokat a gyakran egymástól is erősen különböző hagyományokat, amelyek a valódi sokszínűséget jelentik a posztmodern világ műanyag-univerzalizmusával szemben.

A Bolu című film ebbe a világba vezeti el a nézőt. Végigkalauzol minket a sziget csodálatos tájain, bemutatva az ősi pásztoréletet, a tehén- és lótenyésztő mesterségeket is, amelyeket évezredek óta gyakorolnak az itt élők. Közben pedig megismerjük a különleges, csak Szardíniában ismert műfaj, a négy férfi énekessel előadott tenor-canto műfaját.

Ősi zenei hagyományok

A tenor-canto összegzi azt a tudást, amellyel a szardíniai emberek élnek a mindennapokban. Ha egy szardíniai ember meghallja a dalokat, megáll, figyel és azonnal „a balu”, azaz „ünnepben” érzi magát. A dalokban a szólista a már meglévő népdalok szöveg- és hangmenetét variálja, ezzel teszi mindig egyénivé. Közben a három kísérőénekes alapdallamot ad az improvizációhoz. Egyikük mindig sajátos, remegő torokhangon kísér, így a canto műfajának egyfajta szakrális karaktere lesz, miközben a konkrét vallásos témák eléneklése csak lehetőség ebben a változatos népi műfajban.

A szardíniai vidék „szelleme”

A csodálatos, romlatlan tájakat, a középkorból maradt, gondosan felújított, élhető épületeket, tiszta és rendezett kistelepülések (s velük szemben az iparosított, és nagy munkanélküliséggel bíró nagyobb városokat) bemutató film során megismerjük a különféle korosztályokhoz tartozó népi énekeseket. A tenorák felidézik mestereik alakját, azok tanításait, és más, a tenor-cantoval rokon műfajokat. Közben pedig felcsendülnek a canto szebbnél-szebb változatai. Mindenki azt hangsúlyozza, hogy a mesterséget kisgyerekkorától fogva tanulta, figyelve az idősebbeket, akik egyszer-egyszer bevették őket a közös éneklésbe.

A film jól szerkesztett, drónfelvételekkel is gyakran különlegessé tett képkockáit figyelve egy sajátos, fantasztikus energiákat adó „musical” részesei leszünk. Megérinthet minket a szardíniai vidék „szelleme”, hiszen ennek a tájnak valóban – Hamvas Béla szép szavával – géniusza van, egy különösen tiszta, mediterrán karakter.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Csák János közgazdász-szociológus, címzetes egyetemi tanár, 2011 és 2014 között hazánk londoni nagykövete, jelenleg kultúráért és innovációért felelős miniszter.  Korábban – szakmája szerint – stratégiai szempontból vizsgálta nemzetközi szervezetek és országok jövőképességét. Mint felsővezető energiaügyi-, távközlési-, banki- és akadémiai szektorokban dolgozott: Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában. Nem véletlen, hogy az amerikai civilizációval behatóan foglalkozik abból a szempontból, hogy mi állt és áll mind a mai napig a teljesítménye mögött. Pár hónapja jelent meg Az amerikai géniusz című könyve, amelyet a Mathias Corvinus Collegium kiadója jelentetett meg.

Csák János és Amerika

A kis méretű könyv az amerikai történelem és civilizáció bemutatása is. Ahogy a szerző megfogalmazza: e hatalmas ország páratlan sikerének szellemi és lelki háttere, mely alapján a transzatlanti világ jövője körvonalazódhat – az amerikai géniusz drámájának megértésén keresztül. A kötetből megtudhatjuk azt is, hogy a szerző már gyermekkora óta szereti Amerikát, ahol felnőttként volt szerencséje élni és dolgozni is. Ezáltal jobban megismerte és számos személyes tapasztalatot szerzett. 

Pár évvel a rendszerváltás után, 1996-ban az Ameritech nevű távközlési vállalat tanácsadója lett. Családjával együtt egy ideig Chicagóban telepedett le, Wheatonban a kertvárosi amerikai életmódra is rálátása nyílt. 2009-től tudományos kutatóként Washingtonban dolgozott, s bejárhatta az Egyesült Államokat. Nemcsak nagyvárosokba látogatott el, hanem a farmok világa is érdekelte. Az amerikai géniusz című munkája szempontjából sem mellékes az a tény, hogy az utóbbi évtizedben számos amerikai társadalomtudományi és irodalmi alkotást ültetett át magyar nyelvre. Érdemes felidéznünk legutóbbi fordítási munkáját: John D. Mueller A közgazdaságtan magváltása című forradalmi művet.

A géniusz mibenléte

A szerző jelen munkájában az amerikai teljesítmény mögötti szellemi örökséget mutatja be, elemzi az amerikai történelem fordulópontjait, illetve azokat a változásokat, amelyeket előidéztek, s több esetben társadalmilag a mai napig hatással vannak.

Személyeket vesz górcső alá – mások mellett például – Thomas Jeffersont és Hillary Clintont. A kötet az amerikai gyarmatok államszövetségének keletkezését is bemutatja, azt a történelmi eszmeiséget és politikai megfontolásokat, amelyek az alapításhoz szükségeltettek. Ezután a második fejezet a közös létezés értelmet adó metaforáit veszi számba, azokat az elképzeléseket, amelyek megvalósítását a következő fejezetben elemzett, vagyis ami az elmúlt kétszáz-kétszázötven esztendő társadalomgazdasági és katonai sikereihez szükségeltetett. Olyan témákat is felvet a későbbiek során, mint a rabszolgakérdés vagy az őslakos nemzetek sorsa.

A kötet jelentőségét az adja, hogy a szerző számba veszi az ideálok és a gyakorlati valóság között húzódó politikai és morális ellentmondásokat. A mű utolsó része az amerikai géniusz jelenlegi állapotát vizsgálja: a balliberális és konzervatív erők harcát a különféle gondolkodásmódok tükrében. Azt járja körül, hogy léteznek-e még a közös célok, illetve az ahhoz vezető elképzelések, amelyek képesek túlmutatni az ideológiai és politikai megosztottságon. A szerző epilógussal zárja le a gondolatmenetét, amelyeket egymás után esszészerű láncolatba fűzött. Ebben mintegy zárszóként kitekintést nyújt azokra az alternatívákra, amelyek még a jövő szempontjából meg- és átmenthetik az egykori amerikai géniuszt.

A kötet nemcsak atlantisták számára tarthat igényt érdeklődésre, hanem mindenki számára, aki az amerikai géniusz problematikáját szeretné behatóbban megismerni.

Szerző: Arday Géza író, irodalomtörténész