Arról, hogy a posztmodern fogyasztói társadalomban a termékek nagy, globális gyártói hogyan manipulálják az embereket, s ezzel hogyan ösztönzik őket állandó vásárlásra, a hatvanas évek végétől számos könyv és számos film született. Az angol címén Buy now: The Shopping conspiracy c. film, amely a fiatal angol rendező, Nic Stacey jóvoltából abban különleges, hogy a nagy termékgyártó cégek alapfilozófiáját ismerteti, korábban ezeknél dolgozott szakértők bevonásával, rendkívül hatásos, bevallottan a mesterséges intelligencia által szerkesztett képekkel. 

A bevont szakértők közül többen is olyan nagy márkáknál dolgoztak, ahol a hazugság rendszerei csúcsrajártak, így saját szemükkel látták, hogyan folyik a félrevezető marketing, mekkora kényszer az új és új kollekciók piacra dobása, mennyire nincsen újrahasznosítás, sőt: milyen mértékben zajlik a felesleges termékek tönkretétele vagy kiszórása szemétként szegény afrikai és ázsiai országokban, avagy éppen a tenger mélyére.

A film 5 „aranyszabályt” állapít meg, amely a nagy cégek alapfilozófiája:

1. Értékesíts többet!
2. Pazarolj többet!
3. Hazudj többet!
4. Ne bukjál le!
5. Irányíts te!

Ezen alaptézisek mentén a nagy termékgyártók tudatosan csökkentik termékeik élettartamát (fő cél a tervezett, beépített avulás, s ezzel az új és új vásárlás), és sokkal többet termelnek a piaci igényeknél, hogy lenyűgözzék a vevőiket, aztán pedig a termékek túlnyomó mennyiségét szeméttelepekre vagy éppen a tenger aljára juttatják.

Miért kell az idősebb korosztálynak megnéznie ezt a filmet? A szeniorok tudatosabban vásárolnak, mint a fiatalok?

A válasz éppen az, hogy pont ezért: nem biztos ugyanis, hogy el tudjuk magyarázni megfelelő szavakkal a fiatalabbaknak azt, hogy ne legyenek az állandó vásárláskényszer rabjai, ne higgyék azt, hogy a termékek megszerzése az élet legfontosabb feladata. Amennyiben megnézik ezt az ő képi világaikhoz jobban illeszkedő, profi filmet, beleéreznek a lényegbe: felfogják, hogy a nyugati társadalmak egy súlyos manipuláció rabjai: nem elsősorban politikával vagy eszmével manipulálják az embereket, hanem azzal, hogy állandóan vásárlásra ösztönöznek, s ezzel az ember egy állandó és felesleges izgatottsági állapotban van a megszerzés kényszerétől és pillanatnyi örömétől (ha sikerül megvenni a terméket).

Nagyon fontos tehát éppen az idősebbeknek a fiatalokat a hagyományos, közösséget teremtő és fenntartó eszmék felé „orientálni”, vagy legalább megmutatni azokat: erre szolgálhat ez a látványos film. A legjobb az lenne, ha gyermekeinkkel és unokáinkkal együtt néznénk meg, és megbeszélnénk együtt a látottakat.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Az Örömjárgány egy 2017-ben bemutatott, egyszerre megható és ellentmondásos olasz film, amely (Hellen Mirren és Donald Sutherland megformálásában) két idős ember utolsó nagy kalandját meséli el. A történet középpontjában egy áttételes, bélrendszeri rákbetegségtől súlyos állapotban lévő asszony és egy súlyos tudatkihagyásokkal küzdő, nyugalmazott irodalomprofesszor férje áll, akik elhatározzák, hogy a palliatív szakasz, azaz a kórház és az otthoni ápolás utolsó stádiuma előtt még saját lakóbuszukkal elutaznak Hemingway szülőházához. Azért ez a céljuk, mert a férj Hemingway-kutató volt, de korábban sohasem volt alkalmuk eljutni a nagy író szülőházába. Az út során nemcsak a cél elérésére koncentrálnak, hanem közösen élik meg életük utolsó örömteli pillanatait, végül pedig a feleség döntése eredményeképpen együtt távoznak az életből.

A film egyik erénye, hogy érzékenyen mutatja be az időskori vágyak és álmok megvalósításának fontosságát. Az, hogy egy ilyen nagy vállalkozás – egy régóta dédelgetett, fontos és értelmes cél beteljesítése – örömmel és megelégedéssel töltheti el az embert, szép és inspiráló üzenet. Az idős szereplők elhatározása, hogy az életük végén is aktívak és önállóak maradnak, különösen értékes és szép gondolat és cél.

Ugyanakkor a film hitelességét és a filmet készítők felelősségét, egészségügyi-szakmai szempontból súlyos kritikák érhetik. Egy súlyos rákbeteg és egy demens ember felügyelet nélküli, hosszú utazása orvosi és gyakorlati szempontból is irreális, célba érésük valódi esélye gyakorlatilag a nullával egyenlő. A betegségük ábrázolása ráadásul erősen idealizált és romantizált, ami veszélyes üzenetet közvetíthet: azt a benyomást kelti, hogy orvosi támogatás és gondozás nélkül is bátran nekivághatunk hasonló kalandoknak. Ez a megközelítés súlyosan meggondolatlan döntésekhez vezethet, és figyelmen kívül hagyja a betegségek valódi kihívásait és veszélyeit.

És még nem szóltunk a családi vonatkozásokról. Az asszony és férje szó nélkül, egy kifejezetten rossz állapotú lakóautóval otthagyja az őket ápoló fiukat és az értük aggódó lányukat, nem törődvén azzal, hogy ez a számukra milyen pszichés hatásokat implikálhat. Erősen önző döntésük végül nem okoz gyermekeiknek bajt, de ez semmiképpen nem jelenthet követendő példát.

Az Örömjárgány tehát egyszerre felemelő és problémás alkotás. Bár az emberi kitartás és az álmok valóra váltásának erejét és fontosságát ünnepli, a betegségekkel való felelőtlen bánásmódot azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. A film tehát inspirálhatja nézőit az időskori önállóságra, de fontos lenne, hogy a történet hangsúlyozza a felelősség és a megfelelő orvosi felügyelet jelentőségét – azt hiszem, hogy semmit sem csorbult volna a történet szépsége ezen dimenzió valamilyen bevonásával. 

Mindezek okán az Örömjárgányt idősek számára szervezett filmklubok műsorára semmiképpen sem tudom ajánlani, legfeljebb úgy, ha a csoport vezetője pontosan elmagyarázza a pozitív és negatív vonatkozásokat, s a film vetítése után a csoport közösen megbeszéli a látottakat.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

A gerinctornáról leggyakrabban a polifoam és a kislabda vagy gumiszalag jut eszünkbe. A szenior tornáról a székes torna vagy valamilyen kíméletes, lassabb mozgás, tehermentesített helyzetben. Ebben a cikkben arra igyekszem rávilágítani, hogy mikor milyen testhelyzetben érdemes tornázni, és mikor indokoltak a különböző lehetőségek.

A szenior torna nem jelent kizárólag alacsonyabb intenzitást és tehermentesített helyzetet

Testünknek minden életkorban változatos és harmonikus terhelésre van szüksége. Bizonyított tény, hogy az izomzat erősítése minden életkorban lehetséges és szükséges is. Tehát szenior korban sem szabad megijedni az erősítő gyakorlatoktól, amelyek persze nem merülnek ki pusztán a súlyzók emelgetésében, hanem élvezetes, változatos módon is tréningezhetjük az izmainkat.

Az izompólyának arra van szüksége, hogy megőrizze rugalmasságát, amihez nélkülözhetetlenek a lendületes, nagy mozgások, ezektől sem kell megijednünk. A test megfelelő felkészítése után az izompólya tréningje segíti a testtartást, testérzékelést és a teljesítőképességet is.

A csont és a porcszövet egészségének megőrzéséhez pedig kifejezetten gravitáció ellenében végzett mozgásokat kell végeznünk, például gyaloglás, tánc, álló helyzetben történő testedzés formák.

A függőleges helyzetben való mozgások szerepe

A függőleges testhelyzetben való terheléskor aktiválódnak és folyamatosan dolgoznak az úgynevezett antigravitációs izmok, amelyeknek szerepe, hogy megtartsák a gravitáció ellenében felegyenesedett törzset. Ezeket az izmokat például fekvő helyzetben nem tudjuk olyan minőségben dolgoztatni, ami célravezető lenne számukra.

A különböző helyzetváltoztató mozgások közben fokozottabb a törzsmunka, folyamatosan dolgozik a test központját stabilizáló mechanizmus, ami segít az egyensúly fenntartásában is.

Az egyik legjobb, bárki számára elérhető mozgásforma a gyaloglás (nem az andalgó vagy cipekedős séta), ami közben minden lépéssel táplálható a porckorong is az őt érő nyomáskülönbség által.

Meghatározó az egyéni állapot

Sosem szabad általánosítanunk! Nincs olyan szabály, hogy bizonyos életkorban melyik mozgás végezhető és milyen helyzetben. Ezt csakis az egyén aktuális állapota határozza meg. A mozgatórendszerünk annál egészségesebb, minél többet és változatosabban használjuk – minden életkorban.

Mikor ajánlott a székes torna?

Vannak azonban olyan esetek, amikor a székes torna nagyon jó lehetőségnek bizonyul.

Az egyik ilyen eset az olyan súlyos mozgásszervi vagy koordinációs probléma, ami önmagában akadályozza az egyént a járásban, az álló helyzet huzamosabb ideig való fenntartásában.

Itt említhető meg az akut ízületi gyulladás vagy a krónikus lábszárfekély. Ezekben az esetekben szakápoló tud segíteni akár az ülő vagy fekvő helyzetben való mobilizálásban.

Súlyos egyensúlyzavar, illetve szédülés esetén fokozottan fontos a biztonságos környezetben és testhelyzetben való mozgás. Ilyenkor jó lehetőség a fekvő, majd ülő gyakorlatokra építkezve fokozatosan eljutni álló helyzetbe. Érdemes egyéni foglalkozással kezdeni, bizonyos esetekben orvosi kivizsgálás is indokolt lehet.

A talajgyakorlatok szerepe

Természetesen mindezek mellett a fekvő helyzetben, talajon végzett tornagyakorlatok is szükségesek, továbbá változatos alátámasztási felületek használatára szintén lehetőséget adnak. Bizonyos hasizom gyakorlatokhoz elengedhetetlen ebben a helyzetben is edzeni, sőt egy kellemes torna után a levezetés mellett fekvő helyzetben teljesen el tud lazulni a test és az elme.

Azokban a helyzetekben kell tréningezni a testet, ahol a legtöbb kihívás éri

A szenior kor egyik legnagyobb veszélye és félelme az elesés, ami további problémákat okozhat. Ezek a hirtelen, sokszor külső okkal nem magyarázható egyensúlyvesztések ritkán ülő, de inkább álló helyzetben vagy testhelyzetek változtatásakor érik az embert.

Éppen ezért ezekben a helyzetekben kell megerősíteni a testet és megtanítani azt, hogyan tudnak reflex-szerűen aktiválódni azok a mechanizmusok, amelyek segítenek megőrizni a mozgatószervrendszer egészségét, és egyensúlyban tartani a testet.

 

Szerző: Csordás-Novák Mária geronto-andragógus, szenior tréner, az Odaadó Támogató Szakértője

Kezdetben a kineziológiai tapaszt (más nevén kinesio-tape) sportolókon láthattuk, mára pedig széles körben elterjedt a hétköznapi használatban is. Könnyen elérhető, több áruházban beszerezhető, számos jótékony hatása ismert, de tudjuk-e valóban jól használni? Hogyan működik, mikor és miben tud segíteni?

Mi is pontosan a kinesio-tape?

A kinesio-tape egy vékony, rugalmas pamutszalag, olyan, mint egy második bőrréteg. Hatóanyag nincs benne, jótékony hatásait a felhelyezési technikával éri el, illetve azáltal a mozgás által, amit a viselője végez a felhelyezés után.

Összetétele pamut, elasztán és akril ragasztó, ezek biztosítják a szalag rugalmasságát, nyújthatóságát és a megfelelő szellőzést.

A kinesio-tape nagy segítségünkre lehet mozgásszervi problémák, váll, nyak és hátfájdalmak esetén vagy húzódások, túlterhelések, ödémák enyhítésében. Mindezek mellett segíthet a testérzékelés fejlesztésében is, illetve az ízületek stabilizálásában és korrekciójában.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a megfelelő hatás eléréséhez helyes ragasztási technika alkalmazására van szükség, és a hatásmechanizmusa mellett célzott terápiára is a teljes gyógyulás érdekében.

A kinesio-tape eredete

Ezt a szuper eszközt Kenzo Kase japán orvos találta fel. Kezdetben sportolók használták a sérülések kezelésében és a teljesítmény javítása érdekében.

A kinesio tape fő célja az volt, hogy kiváltsa a merev rögzítést, mert az sok szempontból lassítja a szervezet gyógyulási folyamatait. Többek közt akadályozza a vér– és nyirokkeringést, ami a szövetek tápanyagellátásában és a regeneráció során nélkülözhetetlen.

Mindezek mellett mozgás hiányában csökken az izomtömeg, a mobiltás, és sérülhetnek a mozgásminták. Ha a testünk nincs mozgásban, letapadások jöhetnek létre az egyes kötőszöveti rétegek közt.

Nézzük meg röviden, hogyan fejti ki hatását a kinesio-tape.

Segít a fájdalom csillapításában. Ennek a mechanizmusnak a hátterében az úgynevezett „lifting”-hatás áll. Ez azt jelenti, hogy jól felhelyezve a tape elemeli a bőrt, aminek köszönhetően nő a tér a bőr alatti kötőszövetben és csökken a nyomás a szövetekben (a fájdalmat érzékelő receptorokon), könnyebben tud működni a vér-és nyirokkeringés.

Ennek hatására a természetes és szükséges gyulladásos folyamatok is felgyorsulnak, tehát gyorsabb lesz a regenerációs is.

Emellett a tape mechanikusan ingerli azokat az érzékelő sejteket, amelyek a fájdalmat nem közvetítik. (Ez áll annak a hátterében is, ha beütjük a könyökünket, automatikusan megfogjuk és dörzsöljük.)

Említettem már, hogy a tape olyan, mint egy második bőrréteg. Ezt a lehetőséget használjuk egy ízület stabilizálásánál, hiszen nagyobb erővel tudja azt megtartani. Minden ízület esetén más felhelyezési technikára van szükség az adott anatómiai viszonyoknak megfelelően.

A testtudat javításában is szerepet kap a kinesio-tape, ugyanis hatásmechanizmusával segít abban, hogy a kötőszövetben áramló ingerek továbbítása könnyebben és gyorsabban mehessen végbe. Ez segít az ízületi helyzetérzékelésben, ami idősebb embereknél a hétköznapok során is fontos lehet (pl. jobban érezze a talp- és láb izmait), de sportolóknál is segíti a teljesítmény fokozását.

Valóban számít a színe?

Többféle színben elérhető a tapasz, ezek használatáról viszont eltérnek a vélemények. Az egyik irányzat a színterápia elve szerint ragaszt, a másik nem veszi ezt figyelembe. Személyes véleményem és tapasztalatom az, hogy akut gyulladásnál előnyben lehet részesíteni a hideg vagy semleges színeket, de pont ennyire meghatározó az is, ki mit visel magán szívesen.

Mikor nem szabad használni?

Vannak olyan esetek, amikor kontraindikált a tape használata. Ilyen eset a sérült bőrfelület, kiálló anyajegy, gyulladt visszér, lázas betegség, autoimmun – vagy szisztémás betegségek, trombózisveszély, daganatos megbetegedés (5 éven belül), várandósság első három hónapjában a derék és a has területe, illetve, ha nincsen pontos diagnózis.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy szakember helyezze fel a kinesio-tape-et!

A bevezetőben említettem, hogy több áruházban is elérhetők különböző kineziológiai tapaszok, azonban egyáltalán nem mindegy, milyen minőségűt használunk, ismerjük-e a pontos problémát, és arra helyes technikával tudjuk-e felragasztani. A hatékony kezelés érdekében célszerű szakembert felkeresni, és ha olyan a ragasztás, amit adott esetben terápiás jelleggel hosszabb távon kell alkalmazni, sokszor a páciens azt megtanulva otthon magának is fel tudja helyezni, ha elérhető testrészen van.

Meddig legyen fent?

A tape általában 5 napig maradhat fent, ezután a ragasztó engedni fog, és még ha nem is látható, elválhat a bőrtől, ami huzamosabb idő után irritációt okozhat. Ha terápiás jelleggel kell ragasztani, akkor hat hét után érdemes egy hét szünetet hagyni.

A tape egy fantasztikus kiegészítő technika

A kinesio-tape óriási segítséget tud tehát adni a mozgásszervi problémák esetén, lazítja az izmot és azt körülölelő kötőszövetet, stabilizálja az ízületet, segíti a vér-és nyirokkeringést, a testérzékelést. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem szabad önmagában ettől várnunk a megoldást, hanem aktív mozgásterápiával ötvözve javasolt alkalmazni.

Szerző: Csordás-Novák Mária geronto-andragógus, szenior tréner, az Odaadó Támogató Szakértője

A Mandela-effektus jelensége azt takarja, amikor egy-egy ember egyénileg vagy emberek egy csoportja közösen emlékezik valamire, ami azonban jelentősen ellentmond az ellenőrizhető valóságnak. Nevét egy tévhitről kapta, amelynek az a lényege, hogy a híres dél-afrikai politikusról, Nelson Mandeláról sokan úgy hitték, már az 1980-as években elhunyt a börtönben, pedig valójában 2013-ban halt meg. Az ilyen kollektív emlékezetbeli hibák gyakran érintik az idősebb generációkat, mivel ők több hírességet, eseményt és történést idéznek fel a múltból, amelyek idővel természetesen elhomályosodhatnak, különösen, ha a középpontban lévő személyek eltűnnek a nyilvánosság elől. Az ilyen félreértések akár zavart, szégyenérzetet vagy egyéb frusztrációt is okozhatnak, ezért érdemes megérteni, mit tehetünk azért, hogy idősebb korban pontosabbak maradjanak az emlékeink.

Ha elfogadjuk a híres francia filozófusnak, Ricoeurnak azt a gondolatát, hogy az ember újra és újra teremti az önmagáról alkotott képet és az emlékeit is, nem csoda, ha időnként olyanra is gondol, ami nem történt meg, és olyan következtetést von le, ami nem helytálló. Ezt az állandó újrateremtést nevezi a 20. századi francia filozófus narratív identitásnak. Sok esetben, amikor az emberek régebben ismert személyekről vagy eseményekről már nem hallanak rendszeresen, azt feltételezik, hogy ezek a személyek meghaltak vagy visszavonultak. Az idősebb generációk körében ez különösen gyakori, mivel több olyan eseményt őriznek az emlékezetükben, amelyeknek szereplői az évek során kikerülhettek a társadalmi és/vagy személyes figyelem középpontjából – már szinte senki sem emlékszik a régi filmsztárokra vagy sportolókra, s kevesen tudják felidézni a kevésbé fontos politikusok arcát és nevét is.

Ezt az emlékezetbeli tévedést/elhalványulást több tényező is elősegítheti. Például az, hogy a média ritkán foglalkozik olyan hírességekkel, akik visszavonultak, így a köztudatból lassan kikerülnek. Emellett az is elmondható, hogy egy-egy híresség halálhíréről gyakran terjednek téves pletykák, amelyek az emlékezetben megmaradhatnak, különösen, ha az illető később sem jelenik meg gyakran a nyilvánosság előtt. Szintúgy igaz, hogy bár a hosszú távú emlékezet idősebb korban sokszor jobban működik, mint a rövid távú, a lényegtelen, funkciótlan információk kapcsán idősebb korban az emlékezet hajlamosabbá válik a tévedésekre és az összemosódásra, így könnyebben előfordulhat, hogy valamit az igazsággal diametrális ellentétben „rögzítünk”.

Noha az ilyen típusú emlékezetbeli tévedéseket nem mindig lehet teljesen kiküszöbölni, néhány szokás és gyakorlat segíthet abban, hogy pontosabban emlékezzünk, és elkerüljük a Mandela-effektus csapdáit:

1. Legyünk kritikusak az információkkal szemben: Az emlékek pontosságának fenntartása érdekében fontos, hogy fenntartsuk a kritikus gondolkodást. Ha egy eseményről vagy személyről kissé bizonytalan, zavaros emlékeink támadnak, érdemes ellenőrizni a tényeket megbízható forrásokon keresztül: a minimum az, hogy beírjuk a Google-ba, mert ott rendszerint rátalálunk a megfelelő adatokra.
2. Frissítsük rendszeresen az ismereteinket: Az interneten könnyen hozzáférhetünk naprakész információkhoz. Az idősebb generáció számára hasznos lehet, ha rendszeresen felkeres megbízható híroldalakat vagy tájékozott családtagokat, barátokat, és így naprakészen követheti azokat a hírességeket vagy eseményeket, amelyek érdeklik őket. Természetesen a könyvtár is segítség lehet, de ma már sokkal célszerűbb körülnézni az interneten, gyorsabb és nem kell hozzá kimozdulnunk otthonról sem.
3. Változatos források használata: Az információk összehasonlítása segít az emlékezet frissítésében és a téves emlékek kiszűrésében. Az idősebbek számára különösen ajánlott megbízható, hiteles hírforrások használata, és több különböző forrás figyelemmel kísérése, hogy az esetleges téves hírek elkerülhetőek legyenek.
4. Társas kapcsolatok ápolása: A társas érintkezés, például családi beszélgetések vagy baráti találkozók segítenek az emlékeink frissítésében. A hozzánk közel álló, így hitelesnek tekinthető emberekkel való beszélgetés során könnyebben fel tudjuk idézni a közös emlékeket, és tisztázni tudjuk, hogy mi is történt valójában.

A Mandela-effektus azonban nemcsak az egyéni, hanem a kollektív emlékezetben is létezik. Az idősebb generációk különféle közösségei körében a Mandela-effektus gyakran felmerül, mivel az emberi emlékezet természeténél fogva hajlamos a tévedésre, különösen akkor, ha több évtizeddel ezelőtti emlékekről van szó. A közösen osztott, egymás által erősített tévhitek a kollektív emlékezet részei, s paradox módon sok esetben erősítik a közösség összetartozását.

Nem kérdés, hogy az emlékezés minden korban fontos, a pozitív emlékek erőt adhatnak, a negatív emlékek inspirálhatnak a hibák elkerülésére, de a pontosság, a valóságnak megfelelőség megőrzéséért, különösen idősebb korban, egy kis tudatossággal sokat tehetünk!

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

1999-ben, azaz 25 éve készült az az amerikai tévéfilm, amely eredetileg a Keddek Morrie-val címet viselte, és Magyarországon Leckék az életről címmel került a mozik műsorára. Mégis, mint a legjobb boroknak vagy az igazán jó könyveknek, úgy ennek a filmnek sem romlik az értéke, nem válik távoli, avétos műalkotássá – kissé filozofikusan fogalmazva: a ma, a digitalizált posztmodern társadalomban élők számára ugyanúgy érvényes „üzenete” van, mint a negyed évszázaddal ezelőttinek.

A film, amelyet a 2001-ben elhunyt Jack Lemmon felejthetetlen alakítása is „megemel”, alaphelyzetében „ismerős ismeretlen”: mindannyiunknak volt legalább egy tanára, középiskolai vagy egyetemi oktatója, akitől nagyon sokat tanultunk – ezt jelentette a professzor úr a mű főhősének, Albomnak. Ezek az emberek nem csak a tananyagot adták át, hanem az életre is neveltek minket, szavaik fülünkbe csengenek, és döntésekhez is segítenek nem egy nehéz helyzetben. Albom – bár a diplomaosztón ígéretet tett rá – sokáig nem látogatta tanárát, Morrie-t, aki egy már évtizedekkel korábban is egy nagyon kedves, „idős hippi professzora” volt az egyetemnek: önfeledten és boldogan táncolt a bulikon, de imádta a komolyzenét is, és személyesen emlékezett minden diákjára. Állandóan beszélgetett az egyetem folyosóin, szabad és friss világszemlélete üdítő volt a környezetének. Aztán egyszer csak jött a hír, Albom tanára és példaképe – a nekünk magyaroknak az utóbbi években a sajtóban sokszor emlegetett, így ismerős – ALS nevű betegségben szenved, így a teste folyamatosan mondja fel a szolgálatot. Ekkor Albom, aki ekkorra már egy rendkívül elfoglalt sportriporter lett, minden kedden meglátogatja barátját, s egy idő után Albommal egyetértve fel is veszi diktafonra a beszélgetéseiket, amelyek az életről szólnak. Nem szakmáról, nem filozófiáról, nem etikáról, hanem arról, hogy mi a fontos az életben.

A betegápolás lelassult, figyelmes terében Morrie nagyon jól érzi magát, de Albom is jelentősen megváltozik. Rájön arra, hogy a karrier nem lehet fontosabb azoknál, akiket szeret, és akiknek igazán fontos. Így visszatalál szerelméhez is, akivel azért ment tönkre a kapcsolatuk, mert Albom folyamatosan dolgozott, így alig tudtak találkozni. Végül már együtt is meglátogatják az egyre betegebb professzort.

Mit üzen 25 év távlatából nekünk, mai nézőknek ez a film? Nyilvánvalóan azt, hogy minden aktív embernek tudnia kell az élet prioritásait. A munka nem mehet sem a magánélet, sem az igazán fontos életcélok rovására, és ha a környezetünkben egy szerettünk ápolásra szorul, akkor „nincs alvás” – mindent meg kell tennünk érte, hogy boldogan és amíg lehet kevés fájdalommal élje az életét. És ami legalább ugyanilyen fontos: lehet, hogy a digitalizáció eszközei lehetővé teszik a gyakori kommunikációt (ez 25 éve még nem volt így), a legjobb mégis a személyes jelenlét, amikor látjuk egymás arcát, és megérinthetjük egymást. Üzenet ez a film tehát a közelmúltból, keressük meg az interneten, kattintsunk rá, nézzük végig és tanuljunk belőle! Érdemes.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

Mára már közhely és unalomig ismételt étkezéssel kapcsolatos figyelmeztetés, hogy a magas zsír-, só- és cukortartalmú élelmiszereket, az úgynevezett „junk food”-ot teljesen ki kell iktatnunk az étkezésünkből, de legalábbis minimálisra korlátozni a fogyasztásukat. Sokszor pejoratív értelemben „gyorsételként” aposztrofálják ezeket az ételeket, amely elnevezés egészen az ötvenes évekig megy vissza. Akkoriban jelentek meg ugyanis az USA-ban azok az élelmiszerek, illetve gyorsétteremláncok, amelyek a háziasszonyok mindennapjait kívánták megkönnyíteni azáltal, hogy a főzés terhét leveszik a vállukról. Az előre elkészített, de mégis ízletes ételeket eleinte a közösen elköltött vacsora családias hangulatával reklámozták, az ember életének egy fontos színterévé, egyfajta „harmadik hellyé” (első az otthon, a második a munkahely)  léptetve elő a gyorséttermeket, ahol ugyanúgy összeülhet a család, mint otthon.

 A junk food-ba tartozó ételek köre mára jelentősen kibővült, és a táplálkozástudományi szakemberek által felállított kritérium a „bekerüléshez” az, hogy milyen mértékben „feldolgozott” az étel, amit magunkhoz veszünk. Ez alapján beszélnek „ultrafeldolgozott élelmiszerekről” (angolul Ultraprocessed Foods, rövidítve: UPF). Ide tartoznak a szénsavas italok, a csomagolt harapnivalók, édességek és csokoládé, jégkrém, kekszek, sütemények és péksütemények, kolbász és hamburger, csomagolt piték és pizzák, és csirke falatok. Meglepő módon  legtöbb kenyér is az UPF-kategóriába sorolható, mivel a boltokban kapható kenyerek több mint 95%-a – beleértve az egészségesnek hitt többmagos cipókat vagy a kovászos kenyeret is – az ipari „Chorleywood-eljárással” készül, melynek lényege a rövid a kelesztési idő, valamint az adalékanyagok és „feldolgozási segédanyagok” felhasználása a „gyártás” során. Legtaglózó információ, de sajnos igaz, hogy a reggeli gabonapelyhek és gabonaszeletek, az ízesített joghurtok, gyümölcsitalok, tejitalok, „diétás” termékek és a bébiételek egy része szintén az ultrafeldolgozott élelmiszerek közé tartoznak. Azon már viszont igazán nem lepődünk meg, hogy két, a közelmúltban megjelent nagyobb tanulmány is kimutatta, hogy az UPF körébe tartozó élelmiszerek jelentősen növelik a magas vérnyomás, a szívbetegség, a szívroham és a szélütés kockázatát. Ha mindez nem lenne elegendő ezen élelmiszerek tiltó listára helyezéséhez, ott van még a hiperízletesség problémája is.

A hiperízletesség (hyper palatability) az a jelenség, amikor egy ételt olyannyira ízletesnek, finomnak érzünk, hogy bármikor, igen nagy mennyiséget meg tudnánk enni belőle.  A természetben előforduló friss vagy teljes értékű élelmiszerek (pl. valamilyen gyümölcs vagy a házi koszt) jellemzően ezt az élményt nem képesek nyújtani, mivel azok az ízletességgel összefüggő egyetlen fő tápanyagot (pl. cukor) tartalmaznak, és ehhez társulnak a jóllakottságérzetet elősegítő elemek (pl. rost, víz), amelyek lassítják a cukor felszívódását. A hiperízletes ételek (Hyperpalatable Foods, HPF) azért különböznek a természetben előforduló vagy az általunk készített ételektől, mert az ízletességet kiváltó tápanyagok (zsír, cukor, nátrium és/vagy szénhidrát) kombinációi olyan küszöbértékeken vannak jelen, amelyek a természetben nem fordulnak elő. Ilyen kombinációk például a több mint 25% zsírt és több mint 0,30% nátriumot tartalmazó élelmiszerek (szalonnák, sajtok, szalámik), vagy a több mint 20% zsír és több mint 20% cukor összetevőjű kész sütemények, fagylaltok, csokoládék. Egy harmadik tápanyag-kombináció a több mint 40% szénhidrátot és a több mint 0,20% nátriumot tartalmazó élelmiszerek (perecek, pattogatott kukorica, kekszek stb.) A jóllakottságot elősegítő összetevők úgymond „leválaszthatók” az ilyen tápanyag-kombinációjú ételekről, ezért azok rostban és vízben szegényebbek lesznek, és ezáltal gyorsabban emésztődnek és szívódnak fel a szervezetünkben. A hiperízletesség jelensége az ultrafeldolgozott élelmiszerek alapja, ezeket általában úgy tervezik meg (igen, valóban élelmiszeripari laboratóriumokban történő tervezésről van szó) hogy a természetesnél élvezetesebb módon legyenek édesek vagy sósak. 

A hiperízletes ételek azonban nem csak az emésztés és tápanyag-hasznosulás szempontjából problematikusak. A hiperízletes ételek serkenthetik az anyagcsere-, stressz- és étvágyhormonok felszabadulását, amelyek szerepet játszanak a sóvárgásban, és megzavarhatják a szervezet étvágy- és jóllakottság- szabályozási képességét. Már a természetben előforduló friss ételek és ízek is jellemzően kellemesek, finomak számukra, persze, hiszen azért esszük őket. Bármilyen finom étel elfogyasztása aktiválja az agyi jutalmazó rendszerünket, például a hipotalamuszt, jelezve, hogy a jövőben is érdemes általában enni, vagy épp azt az ételt fogyasztani. Ez egy evolúciós folyamat eredménye, melynek eredeti célja az volt, hogy elősegítse a túlélésünket. A hiperízletes ételek túlzottan aktiválhatják agyunk ezen jutalmazási rendszerét, ami egy rendkívül intenzív étkezési élményhez vezet, és ez hosszú távon befolyásolhatja az ételválasztást, illetve az étkezési viselkedést. Túl gyakori fogyasztásuk megzavarhatja azt, ahogy az agy feldolgozza az éhségérzetet–jóllakottságot kiváltó hormonális jeleket, így később jelentkezhet a jóllakottság érzése, ez pedig túlevéshez vezethet.  Valószínűleg testünk evolúciósan nincs felkészülve arra, hogy miként kezelje a túl ízletes ételekben található tápanyag-kombinációkat.

További problémát jelent, hogy „a túlzott ízletesség” mint fogalom nem jelenik meg az adott élelmiszer tápanyag címkéjén, így a feltüntetett összetevőkből nekünk kell kikövetkeztetnünk, hogy mely ételeket hagyjuk inkább a polcon. A leggyakoribb hiperízletes élelmiszereknek, amint azt fentebb láttuk, a nátriumszintje elég magas, és ez zsír–nátrium vagy szénhidrát–nátrium kombinációban található. A napi sóbevitellel amúgy is elég sok nátrium kerül a szervezetünkbe, az ilyen élelmiszereket tehát inkább tényleg ne vegyük meg, bármennyire finomak is. Sajnos azonban a hiperízletesség a saját főztünk elkészítéséhez szükséges hozzávalók formájában is „besurranhatnak” a konyhánkba, illetve a tányérunkra. A boltban kapható szószok, mártások, reszelt sajtok, fűszerkeverékek olyan kombinációban tartalmazhatnak ízfokozókat, amelyek „túlzottan finommá” teszik az ételt.  Ezek az összetevők is hozzájárulhatnak ily módon a túlzott energiabevitelhez és a súlygyarapodáshoz, valamint ronthatják a szervezet vércukor- és vérnyomás szabályozási képességét.  A túl ízletes ételek fogyasztása növelheti az ételfüggőség kialakulásának kockázatát is, amely állapotot az étkezés feletti kontroll elvesztése, az étellel való fokozott törődés jellemez.

Jobb tehát tartózkodni a túlzott ízélményt nyújtó, előre elkészített élelmiszerektől, gyorséttermi ételektől, inkább főzzük meg mi magunk, amit lehet, bármennyivel is időigényesebb, mint a készétel megvásárlása. Gyermekeinknek, unokáinknak nemcsak az egészségéért, de az ahhoz közvetett módon hozzájáruló étkezéséért, illetve az evésnél megjelenő ízlésbeli preferenciákért is felelősek lehetünk. Ne vigyük a ránk bízott unokákat túl sokszor gyorsétterembe, ne legyen ez a jutalmazás egy módja, ne legyen ünnep, hogy a „mekibe’ eszünk”, a mindennapok étkezése pláne ne ott történjen. Egy életre elronthatjuk a kisgyermek ízlését, ha hiperízletes ételeket adunk neki, az egészségéről nem is beszélve. A kisgyermekek egyébként is elég válogatósak lehetnek, a mesterséges ízélményre való rászoktatással az egészségüknek sem teszünk jót, és az otthoni és az óvodai-iskolai étkeztetésben is megnehezítjük a saját dolgunkat, hiszen semmi nem fog neki ízleni, ami természetes vagy házi készítésű, és csak éhesen turkálja majd az ételt. A laboratóriumban mikrogrammokra kikalibrált ízek helyett bízzuk magunkat és családtagjainkat a saját főzőtudományunkra, megéri, mert a Nagyi vagy a Papi főztje, sütije mellett esélye sem lesz holmi gyorsételeknek.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője

A bőrbarrier vagy bőrgát a bőr védekező funkciója, amely a bőr legkülső rétegéhez (epidermisz) kapcsolódik. Az epidermisz legfelső szarurétege, illetve az azon lévő vízzáró, úgynevezett hidrolipid filmréteg védi szervezetünket a külső hatásoktól, mint például a szennyeződések, az UV-sugárzás, mikroorganizmusok, vagy éppen az allergének. Egyfajta pajzsként funkcionál tehát, amely meggátolja, hogy ezek a szervezetre káros anyagok bejussanak a bőr mélyebb rétegeibe vagy a véráramba, és ezzel elejét veszi a fertőzéseknek, gyulladásoknak.

A bőrbarrier gondoskodik a bőr megfelelő hidratáltságáról is, ugyanis nem engedi nagyobb mennyiségű víz távozását a bőrből, így védi a kiszáradástól, hámlástól vagy éppen a viszketéstől. Könnyen megérthetjük, hogy a bőrbarrier egészséges működése, vagyis ennek a védelmi funkciónak a fenntartása elengedhetetlen ahhoz, hogy a bőrbetegségeket, bőrproblémákat (leggyakrabban a száraz, vízhiányos bőrt) megelőzzük. Az ekcémával, pikkelysömörrel, ichtiosissal küzdő emberek számára különösen fontos a bőrbarrier megfelelő fenntartása a betegségük nyugalmi szakaszában, hiszen a védelmi funkció sérülése a betegség kiújulásához vezethet.

A bőrbarrier védelmére bőrpuhító krémeket, úgynevezett emollienseket szoktak használni. Az emolliensek olyan anyagok, melyek puhítják, nyugtatják, simítják a bőrt, segítik a krémek kenhetőségét. A testápoló krémekben lévő emolliens anyagok javítják a bőr állapotát közvetlenül a krém alkalmazása után, hosszú távú hatásuk azonban nincs. Sok emolliensnek vízzáró és vízmegkötő tulajdonsága is van, épp ezért a hidratáló krémek fontos összetevői. Lényegében pótolják, újraépítik a szaruréteget védő hidrolipid filmréteget. Ezt a hatást a bőrpuhító szerek paraffintartalmukkal képesek elérni, de ugyanezen célból tartalmazhatnak shea- vagy kakaóvajat, méhviaszt, lanolint, dióolajat vagy ásványi olajokat is.

Kevesen tudják azonban, hogy a bőrpuhító krémek nem körültekintő használata akár súlyos vagy halálos problémákat okozhat, összefüggésben a nyílt láng nem megfelelő használatával.  Első pillantásra kacsának tűnhet ez az információ, hiszen nem biztos, hogy mindjárt átlátjuk az összefüggést. A dolog úgy áll, hogy a bőrpuhító anyagokból a rendszeres használat révén nemcsak a rendeltetési helyükre, vagyis a bőrre kerül kellő mennyiség, de az könnyen rákenődik a bőrről a ruhánkra és az ágyneműnkre is. A kötszerek, törölközők is átitatódhatnak ezekkel az anyagokkal. Ez a maradék az anyagon belül megszárad. Tudományos kísérletekkel bizonyították, hogy ha a különféle, rászáradt bőrpuhítót tartalmazó textíliák nyílt lángnak vagy hőforrásnak, például cigarettának, öngyújtónak, gáztűzhelynek, fűtőtestnek vagy tűznek vannak kitéve, ezek a megszáradt anyagok meggyulladhatnak. A textíliákon lévő bőrpuhító-maradványok elősegítik a tűz gyors fejlődését és terjedését, ami súlyos sérülést vagy akár halált okozhat. Egyes brit, idősügyi kérdésekkel, szociális gondozással foglalkozó internetes oldalakon, helyi tűzoltó- és mentőszolgálatok által fenntartott webhelyeken részletes információkat kaphatunk ezen a bőrpuhítókkal kapcsolatos tudnivalókról. Az ezeken felsorolt baleseti szituációk között több olyan is van, ami az idősekre is jellemző lehet. Ilyen például az alváskor vagy akár éber állapotban, véletlenül leejtett égő cigaretta, egy meggyújtott gyufaszál vagy az öngyújtó túl magasra állított és rossz helyre irányuló lángja. Az idősek fázékonyabbak sokszor, így szeretnek a kályha, kandalló mellett, ahhoz közel ülve melegedni, ez is veszélyforrás lehet. A főzés közben jelentkező kockázat a tűzhellyel, annak nyílt lángjával, vagy a felhevült főzőlappal való érintkezése az emollienssel szennyezett ruhának. Sajnos a  meggyulladás, valamint a gyorsabb égés lehetőségét a textilek rendszeres mosása sem szünteti meg teljesen.

Egy, a lakosságnak szóló  2018-as dokumentum hívta fel a figyelmet az összes paraffin alapú bőrpuhítóra, a paraffin koncentrációtól függetlenül. A figyelmeztetés kiterjedt a paraffinmentes bőrpuhítókra is. A felhívás szerint a szociális szférában dolgozóknak (orvosok, ápolók, gondozók stb.) figyelmeztetniük kell a környezetükben lévő, bőrkészítményt használókat a rájuk leselkedő veszélyre. 2020 júliusában az MHRA (Medicines and Healthcare products Regulatory Agency – A gyógyszerészeti és egészségügyi termékeket Szabályozó Ügynökség) frissítette útmutatóját. Eszerint azok,  akik bőrpuhítót vagy bőrkrémet használnak

• kerüljék a dohányzást
• a ruháikat és az ágyneműt sűrűn cseréljék és mossák
• tartsák távol a krémet a bútoroktól
• mondják el mindezeket a hozzátartozóknak és a gondozóknak
• mondják el az egészségügyi szakembereknek.

 

Azt hiszem, nem kérdés, hogy ezzel a témával idehaza is sokkal nagyobb figyelemmel kellene foglalkozni. Lényeges volna mindenkinek, aki bőrpuhítót vagy bőrkrémet használnak idehaza is tudniuk, hogy voltaképpen tűzveszélyes anyagokat használnak, s így körültekintően kell eljárniuk nem csak az alkalmazáskor, hanem az anyaggal érintkező felületek tisztításakor is.

Szerző: Dr. Jászberényi József főiskolai tanár, gerontológiai kutató, az Odaadó Támogató Szakértője